Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 07.01.2016 evening, Sofia) 

So, we learned that there are different levels of devotional service. The first was the vaidhi-bhakti or devotional service according to rules and regulations.

“The principles of vaidhi-bhakti are described also in the Shrimad Bhagavatam where Shukadev Goswami instructs the dying Maharaj Parikshit how to act. Maharaj Parikshit met Shukadev Goswami just a week before his death and the king was perplexed of what should be done before he was to pass on. Many other sages also arrived there, but no one could give him the proper direction. Shukadev Goswami gave this direction to him as follows: “My dear king, if you want to be fearless in meeting your death next week, then you must immediately begin the process of hearing, chanting and remembering God. If one can chant and hear the mahamantra and always remember Lord Krishna, then he is sure to become fearless of death, which may come at any moment.”[1]

So, here a very special moment is mentioned. There was a complicated background of the story, but anyway: Parikshit Maharaj, who was a king, was cursed to die in seven days. We might think that he is fortunate, because he knew exactly the date. We can never know the date of our passing away. Once I heard from somebody: “Well, I will use the last 30 years of my life like this and like that.” Who knows if this is in the future? Maybe 29 years have passed already. So we can never know when this final exam will come. But our king was fortunate enough to know that in seven days he will have to pass away. And if we receive such a message – that very soon you will have to pass away – most probably we’ll want to use our time properly. Therefore our king Parikshit wanted to inquire from the saints what to do now.

And the name is very meaningful here also, because his name means ‘The Proper Observer’. So, we all have to be observers of our own life, of the situations around, of the prospects, trying to find the essence. So Parikshit means who has a penetrating vision. Nevertheless in this moment he was perplexed. His vision was not proper, therefore he wanted to inquire. So, whenever our vision is blurred, so to say, we have to inquire.

And Shukadev Goswami arrived on the spot where the king was waiting for consultation. He was a young man, almost a boy. Nevertheless he was considered the best authority on spiritual topics. This shows that spiritual elevation is not a question of time. Also in devotional circles it applies. Who is an elevated devotee it doesn’t really depend on time. Why? Because Krishna likes newcomers. And He gives all the enthusiasm and all the blessings to a pure heart. Therefore we have to maintain that mentality. Do you still remember the first day when you met the devotees? When you entered the ashram? When you first felt the smell of the incense? Or tasted prasadam? This is such an extreme experience! And we were all so enthused that ‘There is a way of my personal salvation! There is a chance for that!’ It is this mentality we have to maintain. And it is very beneficial to take pictures when you receive your initiation. Why? To collect my own pictures? To have a private gallery – or what? The point is not this. But in this blessed moment we are very-very close to our original spiritual identity. The original bliss of the soul is shown on your face. Therefore it is very nice and very useful from time to time to look at your face at that time. Then to have a mirror and to check your face today. What happened meanwhile? ‘At that time I was so blissful, I was so much shining! And now I’m… shining even more!’ This is what we have to maintain – that original purity, that original blissful state that we have tasted. We had an intro into reality. This is what we have to maintain by feeling a neophyte all the time, permanently. Then we can inquire properly – even if we know that we shall pass away in seven days or if we don’t know, it doesn’t matter. We can inquire properly.

(to be continued)

[1] Nectar of Devotion, Chapter 2

(Szvámí Tírtha 2016.01.07-i szófiai esti tanításából) 

Tehát megtanultuk, hogy az odaadó szolgálatnak különféle szintjei vannak. Az első volt a vaidhí-bahkti, vagyis a szabályok szerinti odaadó szolgálat.

„A vaidhí-bahkti ezen elveit a Srímad Bhágavatam Második Éneke első fejezetének ötödik verse is leírja, amelyben Sukadév Gószvámí a halál küszöbén álló Paríksit Mahárádzsot tanítja arra, hogyan cselekedjen. Paríksit Mahárádzs csupán egy héttel a halála előtt találkozott Sukadév Gószvámíval, és nem tudta, mi a kötelessége eltávozása előtt. Sok más bölcs is érkezett a helyszínre, ám senki sem tudott megfelelő útmutatást adni neki. Sukadév Gószvámí azonban a következőt tanácsolta: „Kedves királyom! Ha az elkövetkező héten félelem nélkül akarsz szembenézni a halállal (hiszen a halál pillanatában mindenki retteg), akkor azonnal kezdj hozzá e folyamathoz: hallj Istenről, dicsőítsd Őt, és emlékezz Rá!” Ha valaki képes arra, hogy énekelje és hallgassa a Hare Krsna mantrát, valamint mindig az Úr Krsnára gondoljon, akkor bizonyos, hogy nem fog félni a haláltól, amely bármelyik pillanatban beköszönthet.” ^[1]

Itt tehát egy nagyon különleges pillanatot említenek meg. A történet háttere eléggé komplikált volt, mindenesetre: Paríksit Mahárádzsot – aki király volt – megátkozták, hogy hét napon belül meghaljon.  Gondolhatnánk úgy, hogy szerencsés, mivel pontosan tudta a dátumot. Mi sosem tudhatjuk eltávozásunk időpontját. Egyszer valaki ezt mondta nekem: „Életem legutolsó 30 évét így és így fogom felhasználni.” Ki tudja, hogy vajon ez a távoli jövőben fog-e bekövetkezni? Az is lehet, hogy már 29 év eltelt belőle, tehát sosem tudhatjuk, mikor is jön el a végső próbatétel.  Ám királyunk elég szerencsés volt ahhoz, hogy tudja, hét napon belül el kell távoznia. S ha egy ilyen üzenetet kapunk, hogy hamarosan el kell távozzunk – valószínű, hogy többségünk megfelelően akarja majd felhasználni az időt. Éppen ezért királyunk Paríksit meg akarta tudni a szentektől, hogy most mihez kezdjen.

S itt a név is nagyon jelentős, hiszen nevének a jelentése: ’A Körültekintő Megfigyelő.’ Ezért hát mindannyiunknak a saját életünk, a körülöttünk történő események megfigyelőivé kell válnunk, próbálva megtalálni a lényeget. A Paríksit jelentése tehát az, aki elmélyült látásmóddal rendelkezik.  Mindazonáltal ebben a pillanatban számára minden összekuszálódott. Látásmódja nem volt helyes, éppen ezért akart tudakozódni. Tehát bármikor, amikor úgymond látásmódunk elhomályosult, tudakozódnunk kell.

Sukadév Gószvámí megérkezett arra a helyszínre, ahol a király tanácsadásra várt. Fiatalember volt, majdnem kisfiú, mindazonáltal ő volt az, akit lelki témában a legnagyobb tekintélynek tartottak. Ez is azt mutatja, hogy a lelki emelkedettség nem az idő kérdése, ez szintúgy vonatkozik a bhakták társaságára is. Hogy ki az emelkedett bhakta, az nem igazán függ az időtől. Miért? Mert Krsna szereti az újonnan érkezőket, s határtalan lelkesedést és minden áldást megad a tiszta szívűeknek. Éppen ezért ezt a mentalitást kell fenntartanunk. Emlékeztek arra a napra, amikor először találkoztatok a bhaktákkal? Amikor beléptetek az ásramba? Amikor először éreztétek a füstölő illatát? Vagy kóstoltátok meg a praszádamot? Ez egy annyira rendkívüli megtapasztalás! S annyira lelkesek voltunk, hogy ’Ez az út a személyes megváltásomhoz! Van rá esély!’ Ez az a mentalitás, amit meg kell őriznünk. S nagyon hasznos, ha avatáskor készítetek fényképet. Miért? Hogy összegyűjtsétek a saját képeiteket? Hogy legyen egy saját albumotok, vagy miért? Nem ez a lényeg! Hanem az, hogy ebben a nagyon áldott pillanatban nagyon közel vagyunk az eredeti lelki önvalónkhoz. Lelkünk eredeti boldogsága tükröződik az arcunkon. Éppen ezért nagyon szép és hasznos, ha időről időre visszanéztek az akkori arcotokra. Utána nézzetek bele a tükörbe, és ellenőrizzétek a mai arcotokat! Mi történt közben? ,Akkoriban olyannyira boldog voltam, annyira ragyogtam! És most, most… sokkal jobban ragyogok!’ Ez az, amit fenn kell tartanunk – az eredeti tisztaságot, azt az eredeti ragyogást, amit akkor megízlelhettünk. Belekóstolhattunk a lelki valóságba. S ez az, amit mindig fenn kell tartanunk azáltal, hogy állandóan neofitának érezzük magunkat. S akkor képesek leszünk majd körültekintően tudakozódni. Még akkor is, ha tudjuk, hogy hét napon belül el kell távoznunk vagy, ha nem tudjuk, akkor nem számít.  Nem számít. Már képesek vagyunk megfelelően tudakozódni.

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 2. fejezet

(от лекция на Свами Тиртха, 07.01.2016 вечер, София) 

И така, научихме, че съществуват различни нива предано служене. Първото беше вайдхи-бхакти, или предано служене по правила и предписания.

„Принципите на вайдхи-бхакти са описани и в „Шримад Бхагаватам”, където Шукадев Госвами напътства умиращия Махарадж Парикшит как да действа. Махарадж Парикшит се срещнал с Шукадев Госвами само седмица преди смъртта си; царят бил объркан какво трябва да направи преди да напусне тялото си. Множество други мъдреци също пристигнали там, но никой не могъл да му даде вярната посока. Шукадев Госвами го насочил по следния начин: „Скъпи ми царю, ако искаш да си безстрашен когато срещнеш смъртта си идната седмица, трябва незабавно да се заемеш с процеса на слушане, възпяване и помнене на Бога. Ако някой може да повтаря и слуша махамантрата, и винаги да помни Бог Кришна, той несъмнено ще бъде безстрашен пред смъртта, която може да дойде всеки миг.”[1]

И така, тук се говори за един много специален момент. Предисторията е заплетена, но тъй или инак Парикшит Махарадж, който бил цар, бил прокълнат да умре след седем дни. Можем да си речем, че е бил късметлия, защото е знаел точната дата. Ние няма как да знаем датата на смъртта си. Веднъж някой ми каза: „Последните 30 години от живота си ще използвам по такъв и такъв начин.” Но кой знае дали това е в бъдещето? Може 29 от тях вече да са изтекли. Така че ние никога не знаем кога ще настъпи този сетен изпит. Ала този цар имал късмета да знае, че след седем дни ще трябва да си отиде. А ако получим подобно послание – че съвсем скоро ще трябва да умрем – най-вероятно бихме искали да използваме времето си подобаващо. Затова цар Парикшит искал да разпита светците какво трябва да стори сега.

Името тук също е изпълнено с дълбок смисъл, защото неговото име означава „Точният наблюдател”. Ние всички трябва да сме наблюдатели на собствения си живот, на ситуациите, които ни обкръжават, на перспективите, стремейки се да намерим същината. Парикшит означава „който има проникновен поглед”. При все това, в този момент той бил объркан. Виждането му не било ясно, затова той искал да задава въпроси. Значи, когато и нашето виждане е, така да се каже, замазано, трябва да питаме.

Шукадев Госвами пристигнал на мястото, където царят очаквал съвет. Шукадев бил млад момък, почти момче. Въпреки всичко бил считан за най-големия авторитет в духовните теми. Това показва, че духовното издигане не е въпрос на време. Същото важи и за кръговете на преданите. Кой е извисен предан изобщо не зависи от времето. Защо? Защото Кришна харесва новодошлите. Той дарява целия ентусиазъм и благословии на чистите сърца. Затова и ние трябва да запазваме такъв начин на мислене. Спомняте ли си първия ден, когато срещнахте бхактите? Когато пристъпихте в ашрама? Когато за първи път вдъхнахте аромата на инсенс? Или вкусихте прасадам? Това са такива неописуеми преживявания! Всички изпитвахме такова вдъхновение, че „Има път към личното ми спасение! Има шанс за това!” Този начин на мислене трябва да съхраним. И е много благотворно да имате снимки от посвещението си. Защо? За да си правим колекция от свои снимки? Да имаме лична галерия, що ли? Въпросът не е в това. Но в тези благословени мигове сме много, много близо до истинската си духовна самоличност. Изначалното блаженство на душата сияе на лицето ви. Затова е много хубаво и полезно от време на време да поглеждате лицето си в онзи миг. А след това да вземете огледало и да видите лицето си днес. Какво се е случило междувременно? „По онова време бях толкова радостен, сияех толкова много! А сега… сега сияя дори повече!” Това е, което трябва да запазим – тази първоначална чистота, това първоначално блажено състояние, което сме вкусили. Били сме въведени в реалността. Именно това чувство на новопристъпили трябва да съхраняваме през цялото време, постоянно. Тогава ще можем да запитваме подобаващо – независимо дали знаем, че ще си отидем след седем дни, или не знаем, това няма значение. Ще можем да задаваме правилните въпроси.

(следва продължение)

[1] „Нектара на предаността”, Глава 2