Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 05.01.2016, morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Let’s discuss something about the first stages of devotion.

“The three categories of devotional service which Rupa Goswami describes in Bhakti-rasamrita-sindhu are listed as devotional service in practice, devotional service in ecstasy and devotional service in pure love of Godhead.”[1]

I think we can stop here. So, there are three categories of devotional service: in practice, in ecstasy and in pure love. Sometimes devotees use very high expressions. “This is full ecstasy!” Or ‘What was that very special feeling at the end of the kirtan?” Or “This prasadam is not rasa, it’s ruchi – the highest rasa possible!” So sometimes we use very high class of expressions, although most probably we are on a very elementary platform of our spiritual practice. Nevertheless we have a hope that after practically doing our service if we attain the second platform, then full ecstasy will come. Ecstasy means ‘to go beyond yourself’. ‘To stand outside’ – ex-stasis[2] – outside, to stay outside of you, to go beyond yourself. When you can transcend your limitations – that is ecstasy. This is not a result of a pill, this is when you go beyond your utmost limitations. And ultimately the highest stage is devotion in pure love of Godhead.

“There are many subheadings in each of these categories. Generally it is understood that in the category of devotional service in practice there are two different qualities; devotional service in ecstasy has four qualities; and devotional service in pure love of Godhead has six qualities. These qualities will be explained by Shrila Rupa Goswami later on. In this connection Shrila Rupa Goswami suggests that the person eligible for Krishna consciousness or devotional service can be classified by his particular taste. He says that the devotional service is a continual process from one’s previous life. No one can take to devotional service unless he has had some previous connection with it. For example, suppose in this life I practice devotional service to some extent. Even though it is not 100% perfectly performed, still whatever I have done will not be lost. In my next life, from the very point that I stopped in this life I shall begin again. In this way there is always continuity. But even if there is no continuity, if only by chance a person takes interest in a pure devotee’s instruction, he can be accepted and can advance in devotional service. Anyway, for persons who have a natural taste for understanding the books like Bhagavad Gita and Shrimad Bhagavatam, devotional service is easier than for those who are simply accustomed to mental speculation and argumentative process).”

So, continuity. Everything has got a reason before. But what is the first reason? Because in order to continue something we have to begin somewhere. How that first moment happened?

Hayagriva: Some sukriti[3].

Pavitra: The good fortune to meet a saint.

Swami Tirtha: And also there is one other chance – if we start to have preliminary trust. It is not preliminary faith, but preliminary trust. All these factors can help a person to be connected somehow. Our own efforts in a good direction, in a sattvic direction; or by some good fortune we can meet a pure devotee; or before we have accumulated some merits, some good deeds – sukriti – and this will bring the fruit of being able to start a spiritual process.

But why should we analyze so much the first moment? Shrila Prabhupada said that if you are drowning in the middle of the ocean and if by some good fortune some ships are around you, and somebody extends a hand to you to save you, why should you analyze from which ship, which hand, who extended it and how it happened – just grab it! Because if we analyze too much, then we are drowned. So better be saved than to be clever.

But then we have to continue. Because once we have started we should never give it up. In that respect life is long and we might face unexpected situations. For example today you have the entire positive and nourishing environment to practice your spiritual life. Everything is provided for you: Mahaprabhu is here, the sanga is here, the ashram is here, your guru is here, your japa is here, your little-little willingness to do is also still present. So you have all the favorable circumstances for practice. All right, let’s remove some of the elements of this list. If Mahaprabhu is not here, then what happens? Your heart is broken and you die immediately; then how can you practice? Or when our spiritual master leaves? He is inspiration for us! Or if the sanga is removed? You remain alone. Or if there is no ashram? Or ultimately – if you lose your willingness? These are very difficult moments of life. Therefore we have to grab the opportunity until we have it. Don’t take it for granted.

(to be continued)

[1] Nectar of Devotion, Chapter 2

[2] From Greek ‘standing outside oneself’

[3] Sukriti – spiritual credits

(Szvámí Tírtha 2016.01.05-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Beszélgessünk most az odaadás első szintjeiről!

“Az odaadó szolgálat három kategóriája, melyről Sríla Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban ír: az odaadó szolgálat a gyakorlatban, az eksztázisban végzett odaadó szolgálat és a tiszta istenszeretettel végzett odaadó szolgálat.”[1]

Azt hiszem, itt meg is állhatunk! Az odaadó szolgálatnak tehát három kategóriája ismeretes: a gyakorlatban, az eksztázisban és a tiszta istenszeretettel végzett odaadó szolgálat. Néha a bhakták nagyon is erős kifejezéseket használnak, mint például: ‘Ez aztán a teljes eksztázis!’ Vagy ‘Mi volt az a nagyon különleges érzés a kírtan végén?’ Vagy: ‘Ez a praszád nem is rasza, ez már rucsi – a lehető legmagasabb rasza!’ Néha tehát nagyon magas szintű kifejezéseket használunk, bár lelki gyakorlatainkat tekintve minden valószínűséggel kezdőnek számítunk. Mindazonáltal megvan a reményünk arra, hogy ha a gyakorlatban végezzük a szolgálatainkat, akkor eljutunk a második szintre, s eljön a teljes eksztázis. Az eksztázis jelentése: ’önmagunk meghaladása’. ’Kívül állni’ – ex- stasis[2] – kint, önmagatokon kívül maradni, önmagatokat meghaladva, amikor túllépitek a határaitokat – az az eksztázis. Ez nem egy pirula eredménye, hanem az az állapot, amikor meghaladjátok legvégső határaitokat. S végül a legmagasabb szint a tiszta istenszeretet.

„E kategóriák mindegyikében számos alcsoportot találunk. Az általános felfogás szerint a gyakorlatban végzett odaadó szolgálat kategóriáját kettő, az eksztázisban végzett odaadó szolgálatot négy, míg a tiszta istenszeretettel végzett odaadó szolgálatot hat tulajdonság jellemzi. E tulajdonságokról Sríla Rúpa gószvámí a későbbiekben beszél majd. Ezzel a témával kapcsolatban Sríla Rúpa gószvámí utal arra, hogy a Krsna-tudatra, az odaadó szolgálatra alkalmas személyt az egyéni hajlamai szerint lehet besorolni. Azt mondja, hogy az odaadó szolgálat az előző életben elkezdett folyamat folytatása. Senki sem kezdheti el az odaadó szolgálatot, ha korábban nem volt kapcsolata vele. Tegyük fel például, hogy valaki jelen életében bizonyos mértékű odaadó szolgálatot végez. Noha nem végzi száz százalékig tökéletesen, bármit is tesz, az nem vész el: következő életében újra el fogja kezdeni, azon a ponton, ahol ebben az életében abbahagyta. Az odaadó szolgálatot tehát folytonosság jellemzi. De még ha nem is beszélhetünk folytonosságról, ha valakiben a sors elrendezéséből érdeklődés ébred egy tiszta bhakta tanításai iránt, el lehet őt fogadni, és fejlődhet az odaadó szolgálatban. Mindenesetre azok számára, akik természetüknél fogva kedvelik az olyan könyveket, mint a Bhagavad-gítá vagy a Srímád Bhágavatam, az odaadó szolgálat könnyebb, mint azoknak, akik csak az elmélkedéshez és a logikára támaszkodó folyamatokhoz szoktak.”[3]

Tehát a folytonosság. Mindennek megvan az korábbi oka, de vajon mi az elsődleges ok? Hiszen ahhoz, hogy valamit folytassunk, el is kellett valahol kezdenünk. Hogy történt az első pillanat?

Hajagríva: Valamiféle szukrti eredménye.[4]

Pavitra: Egy szenttel való találkozásnak köszönhető jószerencse.

Szvámí Tírtha: S létezik még egy lehetőség: ha megelőlegezzük a bizalmat. Ez nem a hit, hanem a megelőlegezett bizalom – ezek a tényezők mind-mind segíthetik az egyént, hogy valamiként kapcsolatba kerüljön. Saját erőfeszítéseink révén, melyet a helyes irány felé tettünk– egy szattvikus irányba; vagy ha valamely jószerencse folytán találkozunk egy tiszta bhaktával; vagy az előző életeinkben felhalmozódott érdemek, néhány jócselekedet (szukrti) és ezek gyümölcseként képessé válunk belefogni egy lelki gyakorlatba.

Ám miért is kellene ennyire kielemeznünk az első pillanatot? Sríla Prabhupád azt mondta, hogy ha az óceán közepén fuldokoltok, s valami jószerencse folytán arra jár néhány hajó, s valaki a kezét nyújtja, hogy megmentsen benneteket – miért kellene elemeznetek azt, hogy vajon melyik hajó, kinek a keze, s vajon ki az, aki azt a kezet nyújtotta, s mégis hogy történt ez az egész? Csak ragadjátok meg! Hiszen ha túlzottan sokat elemezzük a történéseket, akkor megfulladunk! Jobb megmenekülni, mint okosnak lenni!

Akkor hát nekünk kell folytatni, hiszen ha már elkezdtük, sosem szabad feladnunk! E tekintetben az élet hosszú, és sok váratlan helyzettel szembesülhetünk. Ma például tökéletesen pozitív és támogató környezetben élhetitek a lelki életeteket, minden adott hozzá: Maháprabhu itt van, a szanga (társulás) itt van, az ásram itt van, a gurutok is itt van, a dzsapátok is itt van, s az icipici hajlandóságotok is megvan! Valamennyi kedvező körülmény biztosított hát számotokra a gyakorláshoz. Rendben, akkor távolítsunk el néhány elemet erről a listáról! Mi fog történni, ha nem lesz itt Maháprabhu? A szívetek összetörve, és azonnal szörnyethaltok – akkor hogyan tudtok majd gyakorolni? Vagy ha a lelki tanítómesteretek eltávozik? Hiszen Ő az inspiráció számunkra! Vagy ha a szangát elveszik, és egyedül maradtok. Vagy ha nincs ásram? Vagy végső soron, ha elveszítitek a hajlandóságotokat? Ezek bizony az élet nagyon emberpróbáló pillanatai, ezért minden lehetőséget meg kell ragadjunk, amíg megvan! Ne vegyétek ezeket természetesnek vagy magától értetődőnek!

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 2. fejezet, 19. oldal

[2] A görög jelentés: kilépés

[3] Az odaadás nektárja, 2. fejezet, 19. oldal

[4] Szukrti – lelki jócselekedetek, jámbor tettek

(от лекция на Свами Тиртха, 05.01.2016, сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

Нека поговорим малко за първите степени на предаността.

„Трите категории предано служене, които Рупа Госвами описва в „Бхакти Расамрита Синдху” са изброени като предано служене на практика, предано служене в екстаз и предано служене в чиста любов към Бога.”[1]

Мисля, че можем да спрем тук. И така, има три категории предано служене: на практика, в екстаз и в чиста любов. Понякога бхактите използват много възвишени думи. „Това е пълен екстаз!” Или „Какво беше това толкова специално усещане в края на киртана?” Или „Този прасадам не е раса, той е ручи – най-висшата възможна раса!” Така че понякога се изразяваме много възвишено, макар най-вероятно да сме на съвсем елементарно ниво в своята духовна практика. Ала все пак имаме надеждата, че след като на практика извършваме служенето си, ако достигнем второто ниво, тогава ще ни споходи пълният екстаз. Екстаз означава „да излезеш извън себе си”. „Да застанеш отвън” – ек-стасис[2] – да си вън от себе си, да надминеш себе си. Когато съумеете да надмогнете ограниченията си – това е екстаз. Той не е резултат от някакво хапче, а е когато надхвърлите и най-високия предел на границите си. И в края на краищата най-висшата степен е преданост в чиста любов към Бога.

„Има множество подразделения във всяка от тези категории. Обикновено се разбира, че в категорията на преданото служене на практика има две различни характеристики; преданото служене в екстаз има четири характеристики; а преданото служене в чиста любов към Бога има шест характеристики. Те ще бъдат обяснени от Шрила Рупа Госвами по-нататък. В тази връзка Шрила Рупа Госвами намеква, че човекът, подходящ за Кришна съзнание или предано служене, може да бъде определен по специфичния си вкус. Той казва, че преданото служене е процес, който продължава от предходни животи. Никой не може да се заеме с предано служене, освен ако преди не е бил свързан с него. Например, да предположим, че в този живот практикувам предано служене до някаква степен. Дори то да не е 100% съвършено изпълнено, при все това, каквото съм направил няма да бъде изгубено. Аз ще започна отново в следващия си живот именно от точката, в която съм спрял в този живот. По този начин винаги съществува приемственост. Но дори и да няма приемственост, ако просто случайно някой се заинтересува от напътствията на един чист предан, той може да бъде приет и да напредва в преданото служене. При всички случаи, за тези, които изпитват естествен вкус към разбирането на книги като „Бхагавад Гита” и „Шримад Бхагаватам”, преданото служене е по-лесно, отколкото за онези, които просто са привикнали към умозрения и спорове.”

И така, приемственост. За всичко си има причина отпреди. Но коя е първата причина? Защото, за да продължим нещо, трябва да сме започнали отнякъде. Как се е случил този първи момент?

Хаягрива: Някакви сукрити[3].

Павитра: Добрият късмет да срещнем светец.

Свами Тиртха: Има и една друга възможност – ако добием начално доверие. Не става дума за начална вяра, а за начално доверие. Всички тези фактори могат да помогнат на човека някак да влезе в досег. Нашите собствени усилия в добра посока, в саттвична посока; или по добра съдба може да срещнем някой чист предан; или отпреди сме натрупали някакви заслуги, някакви добри постъпки – сукрити – плодът на всичко това ще бъде, че ще можем да се захванем с духовен процес.

Но защо е нужно толкова много да анализираме първоначалния момент? Шрила Прабхупада казва, че ако се давите насред океана и ако по добра съдба наоколо има кораби, и ако някой протегне ръка да ви спаси, нима трябва да анализирате: от кой кораб, каква ръка, кой я е протегнал и как се случва – просто я грабнете! Защото ако анализираме твърде много, ще се удавим. По-добре да сме спасени, отколкото умни.

Обаче след това ние самите трябва да продължим. Веднъж започнали, никога не бива да се отказваме. В това отношение животът е дълъг и можем да се натъкнем на неочаквани ситуации. Например, днес имате цялото позитивно и подхранващо обкръжение, за да практикувате духовен живот. Всичко ви е осигурено: Махапрабху е тук, сангата е тук, ашрамът е тук, вашият гуру е тук, джапата ви е тук, мъничката ви готовност да служите също все още е налице. Така че имате всички благотворни условия за практикуване. Но ако махнем някой от елементите в този списък: ако Махапрабху не е тук, какво се случва? Сърцето ви е разбито и умирате начаса; тогава как ще можете да практикувате? Или ако духовният ви учител напусне? Та той е нашето вдъхновение! Или ако сангата я няма? Оставате сами. Или ако няма ашрам? Или в крайна сметка, ако загубите желанието си? Има много трудни моменти в живота. Затова трябва да сграбчим възможността, докато я имаме. Не го приемайте за даденост.

(следва продължение) 

[1] „Нектара на предаността”, Гл. 2

[2] От гръцки

[3] Сукрити – духовни заслуги