Archive for August, 2016

чакри

(продължава от предишния понеделник)

 

Човек трябва да държи тялото, шията и главата си вертикално в права линия и неотклонно да гледа във върха на носа. Така, с необезпокояван, овладян ум, избавен от страх, напълно свободен от сексуален живот, нека той медитира върху Мен вътре в сърцето си, превръщайки Ме в най-висшата цел на живота си.”[1]

Избавен от страх.” Страхът е много стар приятел на човешките същества. Много пъти виждаме, че силата, която тласка хората, е страхът. Ако се вгледате в себе си, вие също ще откриете своите лични страхове. Те са много. Но като цяло всички тези страхове могат да бъдат проследени в крайна сметка до един – страхът от смъртта. Защо го има? Има го защото ние живеем, ние съществуваме – затова и несъществуването е нещо много плашещо, много странно за нас. То е толкова особено чувство, че ни кара да се боим. Но ако разберем, че сме вечни души, тогава този страх изчезва. Така че животът ни принадлежи. Ние живеем вечно. Няма причина за страх. Помнете това.

И напълно свободен от сексуален живот”. Докачлива тема. „Та сексът е целта на живота ми!” Не на моя живот, но това е целта на живота. „Толкова е интересно!” Въпреки че все същата стара история се повтаря стотици пъти, все пак е интересно. „Е добре, това може и да не е функция на сърдечната ми чакра, а на друга по-ниска, но все пак е чакра. Това си е моята система, Бог ми я е дал по някаква причина – или да я използвам, или да злоупотребявам с нея. Може би именно това е причината.” Или може би да я подчиним?

Сексуалността е естествена функция, но тя на практика спада към придобитата ни, вторична, материална природа. Това е много мощен природен импулс за размножаване. И това размножаване произтича от божествената функция да се твори. Божествената творческа сила е изразена чрез човешкото желание за размножаване. Но защо тогава се казва, че трябва да бъдем свободни от нея? Защото ако се вгледаме в живота си, толкова много време и енергия се пилеят по тази биологична функция – която извършват дори гълъбите и цветята. Тя не е кой знае какво. Трябва да открием някаква по-висша цел на своя живот от тази чисто биологическа функция на размножаването. Защото като бащи и майки вие знаете колко много ви ангажира това – имам предвид последиците, отглеждането на едно дете – това е много хубаво, ала и много изискващо задължение.

Точният израз в стиха беше: брахмачари-врате стхитах; стхита означава „непоколебим” в брахмачари-врата, врата означаваобета брахмачари значида живееш според Брахман”. Брахма означавабожествен, набожена чари значидействие”. Така че то не се ограничава до въздържане от сексуалност, но означава, че живееш като ученик, практикуващ божествената наука. А такъв един период на ученичество е много, много полезен. То не значи, че никога не можеш да имаш семейство или деца. Но подобен обучителен период, когато издигаш и прилагаш енергията си в най-висшия възможен смисъл, е много благотворен. И брахмачария, като целомъдрен ученически живот, се възвеличава навсякъде във Ведите. Там се казва, че брахмачарите са славата на света. Всички ангели и полубогове възхваляват брахмачарите, понеже те напълно са посветили живота си на Върховния Бог. Действията им са за Всевишния, в хармония с върховната, божествена воля.

Така че е много славно да се научим как да контролираме тази естествена функция. А ако сме способи да овладеем всички тези функциида покорим ума, да се отървем от страха и да възпрем мъничко сексуалния инстинкттогавачовек трябва да медитира върху Мен вътре в сърцето си. Тогава вашата медитация ще бъде много плодотворна, тъй като вниманието ви няма да се отклонява от други фактори.

И така, това е начинът да се практикува истински медитация. Вашата санкалпа, вашата решителност трябва да бъде насочена към пречистване на съществуването, а този е методът как това е да направи подобаващо. И дори знаещите класически йоги признават, че чистотата на сърцето е изключително важна в системата на чакрите. Защото когато енергията ви започне да се пробужда, когато кундалини-шакти надига качулките си, това означава, че системата ви е активирана. Мощта, обитаваща основните ви чакри, започва да се вдига нагоре. Тъй като основните чакри са долните три, а интелектуалните чакри са горните три, междинният предавател е сърдечната чакра. И дори тези йоги признават, че след като издигнете енергията си до коронната чакра, тя отново ще се спусне обратно до сърцето. Това означава, че ще бъдете много меко, нежно, добро човешко същество, с много топло сърце. Но ако сърцето не е чисто, тогава този трансфер на енергии нагоре и надолу се нарушава и може да си навлечете големи проблеми.

А каква е практиката на бхактите? Те седят ли в медитация, за да пробудят своята кундалини? Медитират ли, та да се пречисти сърдечната им чакра пасивно? Не, ние възпяваме светите имена, защото Махапрабху е казал, че това е най-добрият начин да се пречисти сърцето. И вашата система от чакри автоматично ще бъде хармонизирана и активирана. Затова, ако следвате принципите на бхакти-йога, на практика можете да постигнете всичко, което искате.

 

[1] Бхагавад Гита 6.13-14



чакри

(continues from the previous Monday)

 

One should hold one’s body, neck and head erect in a straight line and stare steadily at the tip of the nose. Thus, with an unagitated, subdued mind, devoid of fear, completely free from sex life, one should meditate upon Me within the heart and make Me the ultimate goal of life.”[1]

“Devoid of fear.” Fear is a very old friend of human beings. Many times we can see that the power that drives people is fear. If you look at yourself, you will also find your personal fears. They are many. But basically all these fears can be traced back to one ultimate fear – the fear of death. Why it is there? It is there, because we do live, we exist – therefore nonexistence is very fearful, it is very strange for us. This is such a strange feeling that makes you fearful. But if we understand that we are eternal souls, then this fear is removed. So, life is ours. We live eternally. There is no reason to fear. Remember that.

And “completely free from sex life”. Touchy question. ‘Sex is the goal of my life!’ Not my life, but this is the goal of life. ‘It’s so interesting!’ Although the same old story is repeated hundreds of times, but still it’s interesting. ‘All right, maybe this is not a function of my heart chakra, a little lower, but still it’s a chakra, it’s my system, God has given this to me for some reason – either to use it or misuse it. Maybe this was the reason.’ Or maybe to subdue it?

Sexuality is a natural function, but practically it is according to our acquired second material nature. This is a very powerful driving force of nature for multiplication. And this multiplication comes from the divine function of creation. Divine creative power is represented by human desire for multiplication. Why then it is said that we have to be free from it? Because if we examine our life, so much time and energy is wasted on this biological function – which is performed by the pigeons and even the flowers. It’s not a big deal. We should find some higher goal of our life than simply this biological function of multiplication. Because as fathers and mothers you know that this engages you so much – I mean the consequences, to raise a kid – it’s a very nice duty, but it’s a very demanding duty.

The expression in the verse was: brahmacari-vrate sthitah; sthita means “firm” in brahmacari-vrata, vrata means “vow” and brahmachari means “to live according to Brahman”. Brahma means “divine, godly” and chari means “action”. So it is not limited to refraining from sexuality, but it means that you live as a student and practitioner of the divine science. And such a period, as a student, is very, very useful. It doesn’t mean that you can never have a family or you can never have children. Yet such a training period when you raise and use your energy in the highest possible sense is very beneficial. And brahmacharya, as a celibate student life, is glorified by the Vedas all over. They say that the brahmacharis are the glory of the world. All the angels and all the demigods are praising the brahmacharis. Because they have dedicated their lives to God Supreme, fully. Their actions are for the Supreme, in harmony with the supreme will, divine will.

So, it’s very glorious to learn how to control this natural function. And if we can control all these functions – subdue the mind, get rid of the fear and stop a little bit this sexual instinct – then “one should meditate upon Me within the heart”. Then your meditation will be very fruitful, because your attention is not diverted by other factors.

So, this is the way to practice meditation properly. Your sankalpa, your determination should be to purify your existence, and this is the know-how, this is the way how to do it properly. And even the very knowledgeable classical yogis acknowledge that purity of the heart is very important in the chakra system. Because when your energy starts to awake, when the kundalini-shakti is raising the hoods, that means your system is activated. The power residing in your basic chakras starts to move upwards. As the basic chakras are the down three chakras and intellectual chakras are the top three chakras, the intermediate transmitter is the heart chakra. And even these yogis acknowledge that after raising your energies to the crown chakra, it will descend back to the heart. That means you will be a very mild, very gentle, very nice human being, very warm-hearted. But if the heart is not pure, then this transfer of energies up and down is broken and you might face big problems.

So, what is the practice of the bhaktas? Do they sit in meditation to awake their kundalini? Or do they meditate their heart chakra to be purified passively? No, we chant the holy names, because Mahaprabhu said that this is the best way to purify the heart. And your chakra system will automatically be harmonized and activated. Therefore if you follow the principles of bhakti-yoga, practically you can accomplish anything that you like.

[1] Bhagavad Gita 6.13-14



leaving Vrindavana
„Ahogy a korábbi években, most is minden bhakta részt vett a Gundicsá-templom megtisztításának szertartásán, és táncolt a Ratha-játrá szekér előtt. A bhakták négy hónapon át minden ünnepséget megtartottak. Feleségeik — köztük Máliní — rendszeresen meghívták ebédre Srí Csaitanja Maháprabhut. A bhakták Bengálból számtalan olyan hazai ételt hoztak, amit Srí Csaitanja Maháprabhu kedvelt. Sokféle gabonát és zöldséget is főztek otthon, és ezzel kínálták az Urat. Napközben Srí Csaitanja Maháprabhu bhaktái társaságában kedvteléseinek hódolt, éjszaka azonban Krsna távollétének fájdalmát tapasztalva egyre csak sírt. Az Úr számtalan kedvtelését élvezve töltötte az esős évszak négy hónapját, majd azt az utasítást adta a bengáli bhaktáknak, hogy térjenek haza. A bengáli bhakták valamennyien rendszeresen meghívták ebédre Srí Csaitanja Maháprabhut, és az Úr nagyon kedvesen beszélgetett velük. „Évről évre mindannyian eljöttök, hogy találkozzunk — mondta az Úr. — Bizonyosan nagy nehézségekkel jár ideutaznotok és aztán visszatérnetek.” „Szeretném megtiltani nektek, hogy eljöjjetek, de olyan örömöm telik a társaságotokban, hogy egyre inkább vágyom rá.” „Srí Nitjánanda Prabhunak azt az utasítást adtam, hogy ne hagyja el Bengált, de megszegte parancsomat, és eljött, hogy láthasson. Mit mondhatnék hát?” „Irántam mutatott indokolatlan kegyéből Advaita Ácsárja ugyancsak eljött. Adósa vagyok szerető viselkedéséért, s ezt a tartozást lehetetlen lerónom.” „Bhaktáim mind egyedül Énmiattam jönnek ide. Otthagyják otthonukat és családjukat, és roppant fáradságos utat tesznek meg, hogy minél előbb ideérjenek.” „Nekem ez semmi fáradságomba vagy aggodalmamba nem kerül, hiszen Én itt maradok Nílácsalban, Dzsagannáth Puríban, és ki sem teszem a lábam innen. Ez mindannyiótok kegye.” „Koldus vagyok, nincs pénzem. Hogyan fizethetném vissza tartozásomat azért a kegyért, amelyben részesítetek?” „Csupán ez a test az Enyém, ezért nektek adom. Mostantól ha kívánjátok, eladhatjátok bárhol, ahol nektek tetszik. Ti rendelkeztek vele.” Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu kedves szavai hallatán a bhakták szíve megolvadt, és könnyük megállíthatatlanul ömleni kezdett. Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu kedves szavai hallatán a bhakták szíve megolvadt, és könnyük megállíthatatlanul ömleni kezdett. A bhakták képtelenek voltak elmenni, ezért aztán mindannyian ottmaradtak. Így telt el újabb öt vagy hét nap. Advaita Prabhu és az Úr Nitjánanda Prabhu a következő szavakat intézték alázatosan az Úrhoz lótuszlábához: „Transzcendentális tulajdonságaid miatt természetes, hogy az egész világ hálás Neked.” „Kedves szavaiddal azonban újra megkötözöd bhaktáidat. Ilyen körülmények között ki lenne képes bárhová is elmenni innen?” Ekkor Srí Csaitanja Maháprabhu csendesen megnyugtatta mindnyájukat, és búcsút vett tőlük. Nitjánanda Prabhunak az Úr külön kihangsúlyozta: „Ne gyere ide örökké! Bengálban részed lesz majd társaságomban.” Srí Csaitanja Maháprabhu bhaktái könnyben úszó szemmel keltek útra, az Úr pedig szomorúan a lakhelyén maradt. Az Úr mindenkit lebilincselt transzcendentális kegyével. Ki tudná leróni adósságát Srí Csaitanja Maháprabhu kegyéért? Srí Csaitanja Maháprabhu a teljesen független Istenség Személyisége, és mindenkit úgy táncoltat, ahogy akar. Ezért aztán társaságától megválva a bhakták mind hazatértek az ország különböző részeibe. Ahogy a fabábu a bábjátékos kénye-kedve szerint járja táncát, úgy válik valóra minden az Úr akaratából. Ki érthetné meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségének jellemét?”[1]

Eddig az Úr és a bhakták közötti bensőséges történésekről olvastunk. Emlékeztet ez titeket valamire?

Mandzsárí: Mint ahogy Gurudév eljön ide, ahelyett, hogy mi mennénk hozzá, mindig vállalva az utazás nehézségeit.

Tírtha Mahárádzs: Ez a te nagyon romantikus verziód, de ragaszkodjunk inkább a filozófiához. Ez a szituáció emlékeztet arra a másikra, amikor Krsna el akarja hagyni Vrndávant. Mindkettő az elválás története. Itt a bhaktáknak kell menniük, és Maháprabhu, és persze a bhakták is mind, vigasztalhatatlanok. Ott Krsnának kell mennie. És egy nagyon egyedi módon menni akar, ugyanakkor nem akar menni, mármint Krsna. Bizonyos aspektusában tehát elhagyja Vrndávant. De az eredeti aspektus sosem hagyja el Vrndávant. Mégis, úgy cselekszik, mintha elmenne, és a gópík készek meghalni, hogy megállítsák. Megfogják a lovak kantárját, mások a szekér elé állnak: „Állj, ne tovább!” Egyesek a szekér kerekébe kapaszkodnak, vagy készek még a kerekek alá is ugrani. Ez a szokás tehát, hogy Krsna vagy Dzsagannáth szekerének kereke alá ugranak, egy hiteles gyakorlat. Persze ha felütitek az angol szótárat, mit találtok ezen szó alatt – juggernaut (sic. Dzsagannáth)? Megnéztétek valaha?

Szarvabhauma: Azt hiszem az angolok hozták létre ezt a szót. Ezzel a gyakorlattal kapcsolatos. Nem tudom pontosan, mint jelent, de valami nem igazán szépet.

Tírtha Mahárádzs: Igen. Azt jelenti legmélyebb vallásos fanatizmus. Persze kívülről öngyilkosságnak tűnik. De tudjátok, a nagy szerelmi történetek kívülről egyszerű öngyilkosságnak tűnnek. Rómeó és Júlia? Ezt nem legmélyebb fanatizmusnak hívják, hanem: „Óh, a valaha létezett legszebb történet!” Mi a te látásmódod bizonyos történésekkel kapcsolatban – ez a kérdés.

 

(folytatjuk)

[1] Csaitanja Csaritámrta, Antja-lílá, 12.61-85.



leaving Vrindavana

“Todos los devotos bhakta se atareaban en la ceremonia de limpieza en el templo Gundica y danzaban frente a la carroza de  Ratha-yatra, como lo habían hecho en el pasado. A lo largo de cuatro meses se extendió la celebración de todas las festividades. Las esposas, al igual que  Malini, convidaban para el almuerzo a  Sri Chaitanya Mahaprabhu. Algunos devotos habían traído diferentes comidas típicas de Bengal que gustaban mucho a

Sri Chaitanya Mahaprabhu. Preparaban asimismo gramíneos y verduras en sus casas y las ofrendaban al Dios. A lo largo de los días Sri Chaitanya Mahaprabhu estaba ocupado en actividades diferentes con los devotos  pero por las noches Él lamentaba su profunda  separación de Krishna y solía romper en llantos. Los cuatro meses de la estación lluviosa pasaron para el Dios en variados pasatiempos y  después Él ha ordenado  que los devotos de  Bengal  vuelvan  a sus casas. Todos los devotos de Bengal invitaban regularmente a  Sri Chaitanya Mahaprabhu por el almuerzo y el Dios hablaba amable y bondadosamente  con ellos: “Todos habéis venido a verme a lo largo de los años,” decía el Dios, “Venir aquí y luego volver con toda seguridad os causaba molestias. Quisiera prohibiros hacerlo pero estoy gozando tanto  con su compañía y Mi deseo de asociarme con vosotros no para de ir creciendo. He ordenado a Sri Nityananda Prabhu que no se vaya de Bengal pero Él no obedeció a Mis órdenes y vino a verme. ¿Qué puedo decir? Por Su inmotivada merced hacia Mi persona, también vino aquí   Advaita Acharya. Su comportamiento afeccionado Me obliga endeudándome.  Me resulta imposible pagar debidamente  esta deuda. Todos mis devotos vienen aquí tan sólo por Mí. Vienen dejando casas y familias, caminando por caminos y senderos difíciles para venir aquí con la mayor velocidad. Mientras que no hay molestias ni fatigas para Mí, puesto que Me quedo aquí en Nilachala, Jagannatha Puri, sin moverme del todo. Es un favor que todos vosotros hacéis por Mí. Y yo soy un mendigo sin dinero. ¿Cómo puedo pagar mi deuda por el favor que Me habéis hecho? No puedo disponer que de Mi cuerpo y os lo entrego plenamente. Ahora, si os pareciera, podéis venderlo doquiera en acuerdo con vuestras preferencias. Es vuestra propiedad. “Habiendo oído estas palabras tan bondadosas de Sri Caitanya Mahaprabhu, los corazones de los devotos se ablandaron y ellos rompieron en llantos y sus lágrimas formaban raudales. El Dios se puso a abrazar a Sus devotos rompiendo a Su vez en llantos. Siendo incapaz de irse, todos  ellos se quedaron allí y así pasaron otros cinco a ocho días más… Advaita Prabhu y el Dios  Nityananda Prabhu  llegaron apenas  a pronunciar en los pies de loto del Dios las palabras: “El mundo entero con toda naturalidad Te queda obligado y endeudado por Tus  atributos transcendentes, Sin embargo Tú sigues  obligando a Tus devotos aún más con Tus bondadosas palabras. En estas circunstancias, ¿quién  pueda irse a doquiera?” Entonces  Sri Caitanya Mahaprabhu los ha apaciguado atentamente y se ha despedido de ellos. El Dios aconsejó especialmente a  Nityananda Prabhu, “Tú no debes venir aquí de nuevo y de nuevo. Ya podrás asociarte conmigo en Bengal.” Los devotos de  Sri Chaitanya Mahaprabhu se encaminaron llorando  a volver a sus parajes mientras que el Dios permaneció moroso en Su residencia. El Dios es capaz de  asociar a todos por medio de Su transcendente merced. ¿Quién puede pagar su deuda por la merced de Sri Chaitanya Mahaprabhu? Puesto que Sri Chaitanya Mahaprabhu es plenamente una independiente Persona Divina y siempre puede obligar a cada cual a bailar y danzar como a Él le dé la gana. Por esta razón, abandonando Su compañía, todos los devotos volvieron a sus casas en diferentes parajes del país. Al igual que una muñeca de madera que  se pone a danzar ben acuerdo con los deseos y órdenes del titiritero, cualquier cosa se realizará en acuerdo con  la voluntad del Dios. ¿Quién pudiera comprender las características de la Suprema Persona Divina?”[1]

Hasta aquí hemos leído de las relaciones más íntimas entre devotos y Dios. ¿Os hace recordar algo esta situación?

Manjari: Nos hace recordar cómo Gurudev viene aquí en vez de que nosotros vayamos a Él, cada vez asumiendo las dificultades y adversidades  del viaje.

Tirtha Maharaj: Es tu versión romántica pero debemos sujetarnos a la filosofía. Esta situación hace recordar a otra en la que Krishna quiere irse de Vrindavan. Es la historia de la separación  y  aquella también es  historia de separación. Aquí los devotos debían irse y

Mahaprabhu, como todos ellos por supuesto, se quedaron con sus rotos  corazones heridos. Allí, de  Vrindavan debía irse Krishna.  A su  modo  único Krishna quiere y no quiere irse. En algunos de Sus aspectos Él se va de Vrindavan. Sin embargo Su verdadero aspecto nunca se va de Vrindavan. A pesar de ello aparentemente Él se va y todos los gopis están listos a morir para impedírselo, para que no se vaya. Están listos a agarrarse de las riendas de los caballos, se enfrentan a la carroza: “¡Para, no te muevas!” Otros tratan de agarrarse a las ruedas de la carroza o a echarse debajo de las ruedas. Lo  de echarse debajo de las ruedas de la carroza,  sea la de Krishna o de  Jagannath, parece ser práctica ya consagrada. Naturalmente, si buscáis referencia en vuestros  English dictionaries,  ¿qué es lo que vais a hallar para esta palabra  – juggernaut, (sic. Jagannath)?  ¿Habéis probado ya?

Sarvabhauma: Pienso que los ingleses han inventado esta palabra. Queda conectada con esta práctica.  No sé lo que significa exactamente  el vocablo, pero seguro que no sea algo muy placentero.

Tirtha Maharaj: Sí. Significa extremo  fanatismo religioso. Claro que al mirarlo así desde afuera se parece a un suicidio. Pero como ya sabéis las grandes historias de amor vistas desde afuera aparentan un suicidio. ¿Romeo y Julieta? Por lo tanto nadie llamará esta historia “extremo fanatismo religioso”, se  la llamarán: “¡Oh,  es la más hermosa historia de amor de todos los tiempos!” Cuál es vuestra visión de lo que está ocurriendo – ésta es la cuestión.

 

(Sigue continuación)

[1] Chaitanya Charitamrita, Antya-lila, 12.61-85



leaving Vrindavana

Всички бхакти се заеха с почистването на храма Гундича и танцуваха пред колесницата на Ратха-ятрата, точно както бяха правили в миналото. В продължение на четири месеца преданите честваха всички празници. Съпругите, като Малини, канеха на обяд Шри Чайтаня Махапрабху. Преданите бяха донесли от Бенгал различни бенгалски ястия, които Шри Чайтаня Махапрабху харесваше. Те също готвеха и разни зърнени храни и зеленчуци в домовете си, и ги предлагаха на Бога. През деня Шри Чайтаня Махапрабху извършваше различни дейности с преданите си, но през нощта изпитваше дълбока раздяла с Кришна и плачеше. Така Богът прекара четирите месеца на дъждовния сезон, въвлечен в разни забавления, а след това нареди на бенгалските предани да се завърнат по домовете си. Всички предани от Бенгал редовно канеха Шри Чайтаня Махапрабху на обяд и Богът им говореше с мили думи. „Всички вие идвате да Ме виждате година след година,“ казваше Богът. „Да дойдете тук и после да се върнете обратно със сигурност ви причинява притеснения. Бих искал да ви забраня да правите това, но се наслаждавам на вашето присъствие толкова много, че желанието Ми да общувам с вас само нараства. Наредих на Шри Нитянанда Прабху да не напуска Бенгал, но Той пренебрегна заръката Ми и дойде да Ме види. Какво мога да кажа? Поради безпричинната си милост към Мен, Адвейта Ачария също пристигна. Задължен съм Му за Неговото обичливо отношение. Невъзможно Ми е да изплатя този дълг. Всички Mои предани идват тук просто заради Мен. Изоставяйки домовете и семействата си, те пътуват по изнурителните пътища, за да пристигнат тук с голяма бързина. За Мен няма изнемога или притеснения, тъй като си стоя тук, в Нилачала, Джаганнатха Пури, и не съм ходил никъде. Такава е благосклонността на всички вас. Аз съм просяк и нямам пари. Как мога да изплатя дълга си за благосклонността, която Ми засвидетелствахте? Разполагам единствено с тялото си и затова го отдавам на вас. Сега, ако желаете, можете да го продадете някъде според предпочитанията си. То е ваша собственост.“ Когато всички предани чуха тези мили думи на Шри Чайтаня Махапрабху, сърцата им се разтопиха и те започнаха да леят потоци сълзи. Сграбчил преданите си, Богът ги прегърна всичките и ридаеше ли, ридаеше. Неспособни да заминат, всички останаха там и така минаха още пет до седем дни. Адвейта Прабху и Бог Нитянанда Прабху произнесоха следните думи в лотосовите нозе на Бога: „Целият свят съвсем естествено Ти е задължен за трансценденталните Ти достояния. При все това Ти още повече обвързваш с милите си думи Своите предани. При тези обстоятелства, как някой може да отиде другаде?“ Тогава Шри Чайтаня Махапрабху внимателно ги успокои и се сбогува с тях. Богът специално посъветва Нитянанда Прабху: „Не трябва да идваш тук отново и отново. Ще имаш Моето общуване в Бенгал.“ Преданите на Шри Чайтаня Махапрабху се отправиха на път, плачейки, а Богът, натъжен, остана в обителта си. Богът привързва всички с трансценденталната си милост. Кой би могъл да се отплати за милостта на Шри Чайтаня Махапрабху? Шри Чайтаня Махапрабху е изцяло независимата Божествена Личност и кара всеки да танцува както Му харесва. Затова, като изоставиха компанията Му, всички предани се завърнаха по домовете си на различни места из страната. Както една дървена кукла танцува според желанието на кукловода, всичко става съгласно волята на Бога. Кой може да проумее характеристиките на Върховната Божествена Личност?”[1]

Дотук прочетохме за съкровените взаимоотношения между преданите и Бога. Тази ситуация напомня ли ви за нещо?

Манджари: Както Гурудев идва тук, вместо ние да отиваме при него, всеки път поемайки трудностите по време на пътуването.

Тиртха Махарадж: Това е твоята толкова романтична версия, но нека се придържаме към философията. Тази ситуация напомня на другата, когато Кришна напускал Вриндавана. И това е история на раздялата, и онова е история на раздялата. Тук преданите е трябвало да си заминат, и Махапрабху, както разбира се и те самите, били с разбити сърца. А там се налагало Кришна да си тръгне. По много уникален начин Кришна едновременно иска да си тръгне, и не иска да си тръгне. Така в някои от Своите аспекти Той напуска Вриндавана. Но истинският Му аспект никога не напуска Вриндавана. При все това изглежда, че Той си тръгва, и всички гопи са готови да умрат, за да Го спрат да не заминава. Те хващат юздите на конете, застават пред колесницата: “Стой! Не тръгвай!” Други се опитвали да се уловят за колелата на колесницата, дори били готови да се хвърлят под тях. Така че този маниер да се хвърля човек под колелата на колесницата било на Кришна, било на Джаганнатх, е утвърдена практика. Разбира се, ако погледнете английските си речници, какво откривате под тази дума – джагарнат? Проверявали ли сте?

Сарвабхаума: Мисля, че англичаните са измислили тази дума. Свързана е с тази практика. Не зная какво точно означава, но е нещо не много приятно.

Тиртха Махарадж: Да. Означава краен религиозен фанатизъм. Разбира се, погледнато отвън това изглежда като самоубийство. Обаче и големите любовни истории гледани външно са чисто самоубийство. Ромео и Жулиета? Ала никой не нарича това „върховен фанатизъм”, а „най-прекрасната любовна история за вечни времена”. Какво е виждането ви за нещата, които се случват – в това е въпросът.

(следва продължение)

[1] „Чайтаня Чаритамрита”, Антя Лила, 12.61-85



leaving Vrindavana

Как и прежде, все преданные вместе с Господом убирали храм Гундичи и танцевали перед колесницей на Ратха-ятре. В течение четырех месяцев преданные участвовали во всех праздниках. Жены преданных, Малини и другие, приглашали Шри Чайтанью Махапрабху на обед. Преданные принесли с собой из Бенгалии различные бенгальские деликатесы, которые любил Шри Чайтанья Махапрабху. Они так­же готовили различные блюда из зерна и овощей у себя дома и угощали ими Господа. Днем Шри Чайтанья Махапрабху был занят разными делами со Своими преданными, а ночью Он тосковал в разлуке с Кришной и плакал. Так в различных занятиях Господь провел четыре месяца сезона дождей, после чего Он велел бенгальским преданным возвращаться домой. Все преданные из Бенгалии каждый день приглашали Шри Чайтанью Махапрабху на обед, и Господь говорил им всем ласковые слова. „Каждый год вы приходите повидаться со Мной, — говорил им Господь. — По дороге сюда и на обратном пути вам приходится переносить различные тяготы. Я должен был бы запретить вам приходить сюда, но общение с вами приносит Мне такое счастье, что Мое желание быть с вами только растет изо дня в день. Я велел Шри Нитьянанде Прабху оставаться в Бенгалии, но Он не послушался и пришел увидеться со Мной. Что Я могу сказать на это? Из Своей беспричинной милости ко Мне сюда пришел Адвайта Ачарья. Я в большом долгу за Его любовь ко Мне и никогда не смогу вернуть этот долг. Все Мои преданные пришли сюда только ради Меня. Оставив дома и семьи, они спешили сюда по труднопроходимым дорогам. Я постоянно живу здесь в Нилачале, Джаганнатха-Пури, не утруждая Себя путешествиями. И этим Я обязан вам. Я нищий странник, у Меня нет денег. Как же Мне отплатить вам за ваше служение? Все, что есть у Меня, — это тело, и потому Я отдаю его вам. Можете продать его кому-нибудь, если захотите. Оно принадлежит вам”. Когда преданные услышали эти исполненные любви слова Господа Шри Чайтаньи Махапрабху, их сердца растаяли и они стали проливать нескончаемые потоки слез. А Господь начал обнимать всех преданных и тоже стал плакать и плакать. Не в силах уйти, преданные остались в Джаганнатха-Пури еще на пять-семь дней. Адвайта Прабху и Господь Нитьянанда Прабху приблизились к лотосным стопам Господа с такими словами: „Весь мир обязан Тебе за Твои трансцендентные качества. И снова Ты связываешь Своих преданных Своими исполненными любви словами. Кто же из них после этого сможет уйти отсюда?” Тогда Шри Чайтанья Махапрабху успокоил всех и попрощался с каждым из них. Господь сказал Нитьянанде Прабху: „Не приходи сюда снова и снова. Ты сможешь общаться со Мной в Бенгалии”. Преданные Шри Чайтаньи Махапрабху двинулись в путь, обливаясь слезами, а Господь остался у Себя, погрузившись в уныние. Так Господь связал всех узами Своей трансцендентной милости. Кто сможет отплатить Ему за Его милосердие? Шри Чайтанья Махапрабху — не подвластный никому Господь, Личность Бога. Все делают то, что Он от них хочет. Поэтому все преданные, расставшись с Ним, вернулись к себе домой, в разные части страны. Подобно тому как деревянная кукла пляшет по воле кукловода, так и все в этом мире происходит по воле Господа. Кто способен понять до конца Верховную Личность Бога?”[1] 

До сих пор мы читали о сокровенных взаимоотношениях между преданными и Богом. Эта ситуация напоминает ли вам о чем-то?

Манджари: Так же как Гурудев приходит сюда, вместо того чтоб мы шли к нему, каждый раз перенося трудности во время поездки.

Тиртха Махарадж: Это твоя столь романтическая версия, но давайте придерживаться к философии. Эта ситуация напоминает о другой, когда Кришна покидал Вриндаван. И это история разлуки, и то история разлуки. Здесь преданные  должны были уехать и Махапрабху, как конечно и они сами, был с разбитым сердцем. Там Кришне надо было уйти. Уникальным способом Кришна одновременно хочет уйти, и не хочет уйти. Так в некоторых из Своих аспектов Он покидает Вриндаван. Но Его настоящий аспект никогда не покидает Вриндаван. При всем этом кажется, что Он уходит, и все гопи готовы умереть, чтобы остановить Его отъезд. Те хватают повода лошадей, встают перед колесницей: “Стой! Не поезжай!” Другие пытались ухватиться за колеса колесницы, даже были готовы броситься под ними. Так что эта повадка бросаться под колеса колесницы то ли Кришны, то ли Джаганнатха, утвердившаяся практика. Конечно, если посмотрите в своих английских словарях, что находите под этим словом – джагарнат? Проверяли?

Сарвабхаума: Думаю, что англичане придумали это слово. Оно связано с этой практикой. Не знаю что точно означает, но есть нечто не очень приятное.

Тиртха Махарадж: Да. Означает крайный религиозный фанатизм. Конечно, на внешний взгляд это выглядит как самоубийство. Однако и большие любовные истории на внешний взгляд являются чистым самоубийством. Ромео и Жулиета? Только никто не называет это „верховным фанатизмом”, а „самой прекрасной любовной историей  всех времен”. Каков ваш взгляд на происходящее – в этом суть.

(следует продолжение) 

[1] „Чайтанья Чаритамрита”, Антйа Лила, 12.61-85



leaving Vrindavana

“All the devotees engaged in the cleansing ceremony of the Gundica temple and danced in front of the Ratha-yatra chariot, just as they had done in the past. For four consecutive months, the devotees observed all the festivals. The wives, such as Malini, extended invitations for lunch to Sri Chaitanya Mahaprabhu. From Bengal the devotees had brought varieties of Bengali food that Sri Chaitanya Mahaprabhu liked. They also cooked various grains and vegetables in their homes and offered them to the Lord. During the day, Sri Chaitanya Mahaprabhu engaged in various activities with His devotees, but at night He felt great separation from Krishna and used to cry. In this way the Lord spent the four months of the rainy season in various pastimes, and then He ordered the Bengali devotees to return to their homes. All the devotees from Bengal would regularly invite Sri Chaitanya Mahaprabhu for lunch, and the Lord would speak to them in very sweet words. “All of you come to see Me every year,” the Lord said. “To come here and then return must certainly give you great trouble. I would like to forbid you to do this, but I enjoy your company so much that My desire for your association only increases. I ordered Sri Nityananda Prabhu not to leave Bengal, but He has transgressed My order and come to see Me. What can I say? Out of His causeless mercy upon Me, Advaita Acharya has also come here. I am indebted to Him for His affectionate behavior. This debt is impossible for Me to liquidate. All My devotees come here just for Me. Leaving aside their homes and families, they travel by very difficult paths to come here in great haste. There is no fatigue or trouble for Me, for I stay here at Nilachala, Jagannatha Puri, and do not move at all. This is the favor of all of you. I am a mendicant and have no money. How can I clear My debt for the favor you have shown Me? I have only this body, and therefore I surrender it unto you. Now, if you wish, you may sell it anywhere you like. It is your property.” When all the devotees heard these sweet words of Lord Sri Chaitanya Mahaprabhu, their hearts melted, and they began to shed incessant tears. Catching hold of His devotees, the Lord embraced them all and began to cry and cry. Unable to leave, everyone remained there, and five to seven more days thus passed by. Advaita Prabhu and Lord Nityananda Prabhu submitted these words at the lotus feet of the Lord: “The entire world is naturally obligated to You for Your transcendental attributes. Yet You bind Your devotees again with Your sweet words. Under these circumstances, who can go anywhere?” Then Sri Caitanya Mahaprabhu peacefully calmed them all and bade each of them farewell. The Lord specifically advised Nityananda Prabhu, “You should not come here again and again. You will have My association in Bengal.” The devotees of Sri Chaitanya Mahaprabhu began their journey crying, while the Lord remained morosely at His residence. The Lord bound everyone by His transcendental mercy. Who can repay his debt for the mercy of Sri Chaitanya Mahaprabhu? Shri Chaitanya Mahaprabhu is the fully independent Personality of Godhead and makes everyone dance as He likes. Leaving His company therefore all the devotees returned to their homes in different parts of the country. As a wooden doll dances to the will of a puppeteer, everything is accomplished by the will of the Lord. Who can understand the characteristics of the Supreme Personality of Godhead?”[1]

So far we read about these intimate dealings between the devotees and the Lord. Does this situation remind you of anything?

Manjari: Like Gurudev is coming here instead of we going to him, taking the difficulties during the travel all the time.

Tirtha Maharaj: This is your very romantic version, but let’s stick to philosophy. This situation reminds of that other situation when Krishna wants to leave Vrindavan. This is a story of separation and that is a story of separation. Here the devotees have to go and Mahaprabhu, and of course the devotees as well, are broken-hearted. There Krishna has to leave. And in a very unique way He wants to leave and He doesn’t want to leave, I mean Krishna. So, in certain of His aspects, He leaves Vrindavan. But the real aspect never leaves Vrindavan. Still, He poses as leaving, and all the gopis are ready to die to stop Him from going. They are ready to hold the reins of the horses, the other stands in front of the chariot: “Stop, don’t move!” Others were trying to hold on the wheels on the chariot, or even ready to jump under the wheels. So, this habit of jumping under the wheels of either Krishna or Jagannath’s chariot is a bona fide practice. Of course, if you look up your English dictionaries what you will find under this word – juggernaut (sic. Jagannath)? Have you ever checked?

Sarvabhauma: I think the Englishmen they made this word. It’s connected with this practice. I don’t know what exactly means, but something not very pleasant.

Tirtha Maharaj: Yes. It means utmost religious fanaticism. Of course from the outside it looks like suicide. But you know, the great love stories from the outside look like simple suicide. Romeo and Juliet? It’s not called utmost fanaticism, it’s called: “Oh, the most beautiful story ever!” What is your vision of certain things happening – this is the question.

(to be continued)

[1] Chaitanya Charitamrita, Antya-lila, 12.61-85



leaving_n

Jamuná kérdése: A kérdésem egy kissé provokatív Mahárádzs, de mégis szeretném tudni a választ. Az egyik aspektus általában, ami vonzóvá tette számomra a hindu tanítást, pontosan a karma tana volt, mert ez egyfajta magyarázat a „miért” kérdésekre. Mert szeretnénk tudni, hogy bizonyos dolgok miért úgy történnek ahogy, mert egyébként igazságtalannak tűnnek. A karma tehát bizonyos szinten az igazság érzetét kelti.

Tírtha Mahárádzs: Igen.

Jamuná: Valójában azonban ez a magyarázat, mely belső békét kelt, nem valós, pontosan azért mert a karma anádi. Minden esetben tehát, amikor felmerül a „miért”, a múlthoz fordulunk, azt mondjuk: valami történt a múltban. Az igazság azonban az, hogy csak eltoljuk a válaszadást, mert nincs kezdet.

Tírtha Mahárádzs: Helyes, bizonyos értelem így van.

Jamuná: Ez azt jelenti tehát, hogy nincs végső válasz, ha anádi. Nincs végső referencia, ahová visszanézhetünk, ez a „van magyarázat” érzés tehát inkább szubjektív, nem objektív. Ez tehát egyfajta illúzió.

Tírtha Mahárádzs: Igen, és mi a kérdés?

Jamuná: Elmondanád a véleményed ezzel az illuzórikus magyarázattal kapcsolatban, ami nem igazi magyarázat?

Tírtha Mahárádzs: Igen, természetesen. Nagyon jó kérdés. Itt két nagyon fontos dolgot érintettél. Az egyik a jelen helyzetünk visszavezetése a múltra. Valami történt tegnap, vagy az előző életben, etc. Valójában vég nélkül vissza lehet menni a múltba. De miért hívják a karmát anádi-nak, mert, tudod, a karmikus minták léteztek a teremtés ezen periódusa előtt. Azt mondják, hogy Brahmá újra és újra és újra teremti az univerzumot a védikus mantráknak megfelelően. Olyanok, mint valami teremtő formulák, vagy a teremtés szava – ezen hangvibráció által újra és újra megnyilvánul. A logosz egy aktív elv; a hangvibráció egy aktív elv. A kód pedig a védikus tudományban őrződik. A karmikus minták pedig léteztek korábban, tehát túlélték az előző ciklust, megőrződtek, és amikor elkezdődik az új ciklus, a dzsívák ebből a megőrzött karmikus mintából kapnak. Természetesen ez csak a teremtés limitált körére vonatkozik, nem az eredetire. Csak a másodlagos teremtésre vonatkozik, a manvantarákra. A szrsti – a nagy teremtés, első teremtés; és a pralaja – a végső megsemmisülés – az kicsit más.

Ezért nem tudjuk visszavezetni a karmát, nem tudjuk megtalálni az eredeti fonalat. Ha tehát vissza akarod vezetni a jelened a múltra az feledés. Ezért ha meg akarjuk érteni jelenlegi helyzetünket, akkor ne visszanézzünk, hanem tekintsünk előre. Ez nagyon fontos, mert nem csak a múlt határoz meg minket, a jövőnk fog a fényre vezetni. És ha ezen elv alapján azonosítjuk önmagunkat, az sokkal jobb. Mert a múltad nem tudod megváltoztatni, de a jövődről dönthetsz.

 

 



тайна

One should hold one’s body, neck and head erect in a straight line and stare steadily at the tip of the nose. Thus, with an unagitated, subdued mind, devoid of fear, completely free from sex life, one should meditate upon Me within the heart and make Me the ultimate goal of life.”[1]

We discussed why to sit in meditation – in order to be connected to the Supreme. And the method of this sitting was to control the mind and the senses and to purify the heart. How to do this purification is described here in these verses.

So, a person should first of all learn how to sit. The body should form a straight line. Yogis in the ancient times they had no furniture and no comforts, they used the minimum facilities of life. So they were sitting on the ground. And how to provide a firm posture? Therefore this yoga sitting was invented, so to say. Of course, Shiva is describing it and transmitting to humans, but let’s skip it. Why? Because if you sit as usual you cannot sit too long in this way – you start to move and feel uneasy, because your knees don’t touch the ground. A person whose knees are in the air cannot sit steady for a long time. So, now everybody tries to fix their legs…

What happens if you sit cross-legged in a half-lotus or a lotus? Then what is the form that your body is shaped like? Correct, like a pyramid. And we know that pyramids are quite stable, standing there for the last few millennia. So, if you have that posture of sitting cross-legged properly, then your system will be also very stable. And what is the most important part of the pyramids? A little room is hidden there inside the golden section. Some say that this is a place for death, others know that this is a place for life, a chamber of initiation. But if you imagine the body in a triangle form and you find the golden room – where is this? It’s the heart chakra. So, if you consider your body as a pyramid, life is situated here. Therefore if you meditate in a very unshaken posture, then you can concentrate all your energies here. And we know that this heart chakra connects the bodily platforms and the intellectual platforms of the chakra system, connects the wild animal and the homo sapiens. So, our feelings or our emotional ego is the centre. Therefore a yogi should sit in a very firm posture – in order to be able to concentrate on his most important center and this is the heart center.

Why our heart is so important? It is not only the gentle feelings residing there, but there is a mystic cavity in the heart. This cavity, this small inner space is compared to the vast, unlimited universe outside. And if your meditation is proper, then you can connect your inner world to the external world. That means, whatever exists outside, you can invite it into your inner structure. Of course, we have to use our selective power. Otherwise all the nonsense will also enter your heart system. So, by proper selection we can invite the essence of the universe into our hearts. And what is the essence of the universe? This is the source. Therefore it is said that this hidden cavity of the heart is the same in space just like the external world. In this way we can connect our microcosm with the macrocosm.

And if you are a yogi, what you will find in the cavity of your heart? You will find the presence of the Supreme there. Because as this whole universe is enlivened by the presence of the Supreme who pervades the system, in the same way the structure, the universe of your heart is also pervaded by the Supreme, and this feature of the Supreme is called Paramatma. He is residing in all hearts – in your heart and in the hearts of all other beings, not only the humans, but all.

So, a yogi can achieve darshan, vision of the Supreme, residing in his heart. And what is the difference between a yogi and a bhakta? A bhakta also wants to see God, he wants to meet God; the yogi also meets God in his heart. What’s the difference? Is there any difference? Our teachers say that there is a difference. Because the yogi is satisfied with the vision. To see something is called darshan; therefore your vision of the world, your paradigm, your philosophy is also called in India darshan. So, the ultimate darshan is the darshan of God – to meet, to see Him. And what is the difference between the yogi and the bhakta? A yogi is satisfied with the vision; a bhakta is ready to follow the advice. This is the difference: a bhakta is desperately waiting for the advice of the divine feature, residing in his heart.

And what guidance the Supreme Lord residing in your heart will tell you? This is called the inner guidance. We all have that. Do you hear that? Can you pay attention to that? We are searching, sometimes we feel something, yet many times we cannot identify it. But spiritual process means you learn how to listen to this inner guidance properly. Therefore we have to pacify the other functions in the body. Because in the Gheranda Samhita it is mentioned how you will hear this inner voice. First you will hear it like the rustling of the leaves – very softly, very mildly. But then later on you will hear like bells ringing. Then on – like a tempest. So finally you feel and you hear it, your whole structure is just resonating. But as it starts with a very tender sound, in order to be able to listen to that sound you have to pacify your other functions. As it is mentioned here: “With an unagitated and subdued mind.” To control the mind is not an easy job. But God is very charming, very attractive, therefore if we think of Him, He will engage our minds in different ways.

 

(to be continued)

[1] Bhagavad Gita 6.13-14



тайна

„Testét, nyakát és fejét egyenes vonalban tartsa, szemét orrhegyére szögezze rendületlenül! Ily módon – nyugodt és szabályozott elmével, félelemtől felszabadultan, a nemi élettől teljesen mentesen – szívében Rajtam meditáljon, s engem tegyen élete végső céljának!”

Megvitattuk, miért is meditáljunk – azért, hogy kapcsolódni tudjunk a Legfelsőbbhöz. Az ülés módszere pedig az elme és az érzékek megfegyelmezése volt azért, hogy megtisztítsuk a szívünket. A megtisztítás módjáról ezekben a versekben olvashatunk.

Először tehát az embernek meg kell tanulnia, hogyan is üljön. A test legyen egyenes vonalban. Az ókori jógiknak nem volt bútoruk vagy egyéb kényelmi felszerelésük, az élet nyújtotta minimális komforttal érték be. A földön ültek. Hogyan is legyen szilárd a testhelyzet? Éppen ezért találták ki a jóga-ülést. Természetesen Siva írja le pontosan és közvetíti az embereknek, de ettől most tekintsünk el! Miért? Mert ha úgy ültök, ahogy általában, nem ülhettek túl sokáig úgy – mozogni kezdtek, és kényelmetlenül érzitek magatokat, mert a térdeitek nem érintik a talajt. Az az ember, akinek a lábai a levegőben vannak, nem ülhet szilárdan hosszú ideig. Látom, most mindenki megpróbálja rögzíteni a lábait…

Mi történik, ha keresztbe vetett lábakkal ülsz fél-lótusz vagy lótuszülésben? Akkor milyen formát vesz fel a tested? Egy piramisét – helyes. Mi pedig tudjuk, hogy a piramisok elég stabilak, az elmúlt néhány évszázadban már ott álltak. Tehát ha fel tudjátok venni a keresztbe vetett lábak pozitúráját, akkor a ti rendszeretek is nagyon stabil lesz. És mi a piramisok legfontosabb része? Egy kis tér van elrejtve ott az aranymetszés belsejében. Néhányan azt mondják, hogy az a halál helye, mások úgy tudják, hogy az élet helye, a beavatás kamrája. Ám ha elképzeltek egy háromszög-formájú testet, és megtaláljátok az aranyszobát – hol van ez? Ez a szívcsakra. Tehát ha piramisként képzelitek el a testeteket, itt van az élet. Ezért ha egy nagyon rendíthetetlen pózban meditáltok, valamennyi energiátokat ide tudjátok összpontosítani. Tudjuk, hogy ez a szívcsakra köti össze a testi síkokat az intellektuális síkokkal, a vadállatot a homo sapiensz-szel. Vagyis az érzéseink, vagy az érzelmi egónk a középpont. Ezért egy jóginak nagyon szilárdan kell ülnie – éppen azért, hogy képes legyen a legfontosabb középpontjára összpontosítani, ez pedig a szívközéppont.

Miért annyira fontos a szívünk? Nem csupán a lágy érzelmek lakoznak benne, hanem egy titokzatos üreg van a szívben. Ez az üreg, ez a kicsiny belső tér felér a hatalmas külső univerzummal. Ha a meditációtok helyes, össze tudjátok kapcsolni a belső világotokat a külső világgal. Ezt azt jelenti, hogy ami kívül megjelenik, azt képesek vagytok beinvitálni a saját belső világotokba. És mi az univerzum lényege? A forrás. Ezért mondják azt, hogy a szívnek e rejtett ürege ugyanaz, mint az űr a külső világban. E módon kapcsolhatjuk össze a mi mikrokozmoszunkat a makrokozmosszal.

Ha te egy jógi vagy, mit fogsz találni a szíved üregében? Ott fogod találni a Legfelsőbb jelenlétét. Mivel az egész univerzumot a Legfelsőbb jelenléte élteti, aki áthatja az egész rendszert. Ehhez hasonló módon a szívetek világát éppúgy átjárja a Legfelsőbb, akinek ezt a tulajdonságát Paramátmának hívjuk. Ő lakozik valamennyiünk szívében – a ti szívetekben, és valamennyi más élőlény szívében, nemcsak az emberek, hanem mindenki szívében.

Ezért a jógi elérheti a darsant, a Legfelsőbb képzetét, aki a szívében lakik. Mi a különbség a jógi és a bhakta között? A bhakta is látni akarja Istent, találkozni akar Istennel; a jógi szintén találkozik Istennel, a szívében. Mi a különbség? Van különbség? Tanáraink azt mondják, hogy van különbség. Hiszen a jógi elégedett a látással, a bhakta pedig kész arra, hogy kövesse a tanácsot. Ez a különbség: a bhakta elszántan vár az isteni minőség szívében lakozó tanácsára.

És vajon milyen útmutatást fog adni a szívünkben lakozó Legfelsőbb Úr?  Ezt hívják belső vezetésnek. Mi mindannyian rendelkezünk ezzel. Halljátok azt? Oda tudtok rá figyelni? Keressük, néha érzünk valamit, ám sokszor nem tudjuk beazonosítani. Ám a lelki folyamat azt jelenti, hogy megtanuljuk, hogyan hallgassunk helyesen erre a belső vezetésre. Éppen ezért le kell csendesíteni testünk egyéb funkcióit. A Ghéranda Szanhitában említik, hogyan fogod meghallani a belső hangodat. Először úgy fogod meghallani, mint a falevelek susogását – nagyon lágyan, nagyon halkan. Utána úgy fogod hallani, mintha harangok szólalnának meg. Ezután pedig viharhoz hasonlóan. Végül megérzed és meghallod, és az egész tested rezonál. Ám mivel ez egy nagyon lágy hangként kezdődik, ahhoz hogy képes legyél meghallani azt a hangot, le kell csendesíteni az egyéb érzékeidet. Ezért is írják így: „nem háborgó, és fegyelmezett elmével”. Az elme megfegyelmezése nem könnyű feladat. Ám Isten nagyon is elragadó, nagyon vonzó, ezért ha Rá gondolunk, különböző módokon ejti rabul elménket.