Calendar

December 2018
M T W T F S S
« Nov    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




Mehrangarh-Fort_Sati-Hands_©-Meinzahn

(részlet Szvámí Tírtha 2012 májusában, Szófiában tartott előadásából)

Folytassuk olvasmányainkat egy ősi tanító célzatú történettel, mely a negatív és a pozitív erők közötti ellentétről szól. Létezett akkoriban egy hatalmas démoni személy, Isten nagy ellenlábasa, neki pedig volt egy fia, aki a Legfelsőbb nagy bhaktája lett. Csak képzeljetek el egy ilyen konfliktust! Próbáltok minden negatív tanítást megadni a fiatoknak, hogy szép kis démonná válhasson, ő pedig rá sem hederít, ’jófiú’ szeretne lenni. Látjátok, változnak az idők, hiszen mi történik ma, a 21. században? Pontosan az ellenkezője: jó oktatást szeretnél a fiadnak, hogy rendes emberré váljon, erre démoni tulajdonságai lesznek. Az ősidőkben ennek ellenkezője történt, tehát néha jó dolog visszamenni az időben, kicsit visszaforgatni az idő kerekét – néhány száz, ezer, vagy millió évvel – azért, hogy ráleljünk az igazságra.

Látjátok, a sötétség és világosság küzdelme örök érvényű. Ez a történet a feledékenységről szól, egy párbeszéd Jamarádzs (a halál istene) és egy nemrégiben eltávozott személy[1] rokonai között.

Usínara királyságában élt egykor egy Szujagja nevezetű király. Egy napon ellenségei megtámadták a királyságát, és a király a hadseregével harcba indult. Ám a nagy harcban a királyt megölték. Halálának hírére Usínara összes polgárát bánat sújtotta. A király teteme a harctéren feküdt, sok éles nyíltól keresztüldöfve, vérbe fagyva. Sok sérülése, zilált haja, és homályos szeme ellenére a király arca még mindig roppant haragját tükrözte. Díszes fegyverzete darabokra szakadva, ékszerei és egyéb ékességei körös-körül szétszóródva, a csatatér porfelhője befedte ragyogó arcát. Még a testéről rettenetes módon levágott kezei is összevissza hevertek különböző helyeken még mindig megmarkolva fegyvereit, melyeken megcsillant a napfény.

Amikor a király családja odaért a helyszínre, leültek a holttest körül és sírva fakadtak. A királynők szüntelenül ütötték a mellkasukat és lábához vetették magukat, mondván: „Hová tűntél, ó, életünk ura?! Hogy is élhetnénk nélküled!?” Szegény hölgyek, teljes kétségbeesésük közepette hangosan jajveszékeltek. Könnyzuhataguk végtelen bánatként zúdult alá, és a király lábát áztatta, mialatt a mellükön lévő kunkum csupán a jelenet drámaiságát fokozta. Többé nem lelve örömet a szépségben és eleganciában, a királynék meglazították szépen elrendezett hajukat, elhajítva és összetörve drága ékességeiket. Most, hogy férjük eltávozott, úgy érezték, semmi sem számít többé. Férjük volt egyetlen örömük és reményük, elvesztése pedig a kétségbeesés érzésével töltötte el őket. Jajveszékelésük valamennyi élőlény szívébe bánatot hozott.”

Tehát azokban az időkben különösen a királyoknak engedélyezve volt, hogy több feleségük legyen – több mint egy. Hiszen mi is a király feladata? Az, hogy örökössel lássa el a királyságot – ezért nagy családra volt szükségük. Talán egyetlen feleség képes fiúgyermeket szülni, talán mégsem – ezért volt szükség több feleségre, tehát ez nem csupán az érzékek kielégítését szolgálta. A lényeg nem a hárem, a lényeg a gyermekek.

Ám tudjátok, az idők változnak, ezt már említettük. Azokban az ősidőkben a férfiak annyira erősek voltak, hogy több hölgyről is tudtak gondoskodni. Manapság éppen elég nekik egy hölgyet eltartani. Képzeljétek csak el, kedves férfitársaim, barátaim, ha mondjuk, egy tucat feleségről kellene gondoskodnotok! ’Ó, egy éppen elég’, ugye?

De ne veszítsük szem elől a lényeget – ez nem egy fura szokás volt, hanem a társadalmi szerkezet rendszere. Hiszen ami nagyon fontos az az, hogy a hölgyeknek oltalomra van szükségük.

Ezért „Így szóltak halott férjükhöz: „Ó, urunk és parancsolónk, hogy viselhetnénk el, hogy ilyen helyzetben lássunk téged? Isten mennyire kegyetlen! Elvette támaszunkat és védelmünket – a férjünket, aki még az életnél is kedvesebb volt számunkra. Ó, életünk ura, férjurunk! Itt fekszel előttünk, te, aki egykoron egész Usínara lakosainak fenntartója voltál, boldogabbá tételükön fáradoztál, ma pedig haláloddal a legboldogtalanabbá tetted őket. Ó, a föld nagy védelmezője, hatalmas harcos, te voltál a legjobb barátunk, mindig szolgálatkész és a jólétünkről gondoskodó. Hogyan is folytathatnánk az életünket nélküled? Ó, Uram, kérlek, vigyél minket is magaddal, bárhova is mész, csak hogy ott is lábaid szolgálhassuk, ahol te lakozol.”

Látjátok, ennyire elkötelezett feleségek voltak. Nem csupán egyetlen életre kötelezték el magukat, hanem a következőre is, készek voltak együtthalni a férjükkel. Létezik egy erőd Indiában, helyileg Rádzsaszthánban; amikor ez ostrom alatt állt, a férfiak végül elhatározták, hogy kirohannak és meghalnak, mert túl sok volt az ellenség és az ügy már elveszett. Feleségeik olyan erősek és elkötelezettek voltak, hogy készek voltak meghalni a férjükért. Odaadásukra való megemlékezésként kézlenyomatuk még mindig ennek az erődnek a falait díszíti. Tenyereiket kunkumba (cinóbervörös por) mártva ujjlenyomatukkal jelölték meg a falat. Ma ezt szépen kőbe vésve láthatjátok, ennek az eseménynek az emlékére.

(Folytatása következik)

[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

 



Leave a Reply