Category RSS

Calendar

May 2018
M T W T F S S
« Apr    
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031  



Magyar issues

B.A.Narayan Maharaj

(Szvámí Tírtha, 2013.01.04-ei szófiai reggeli előadása)

 

 

Óh, erőskarú Ardzsuna, mindig szannjászíként él az, aki nem vágyakozik munkája gyümölcseire, és nem is gyűlöli őket. Az ilyen ember mentes az ellentétpároktól, könnyen legyőzi az anyagi kötelékeket, és teljesen felszabadul.[1]

Nagyon fontos tanácsot kapunk itt – légy független! A lemondott életrend nem az anyagi dolgok megsemmisítését, hanem egy semleges, független pozíció elérését jelenti. Az ilyen lemondott tudatállapot nem azt jelenti, hogy megváltoztatod a ruhád színét és belépsz egy szerzetesrendbe. Sokkal inkább jelenti azt, hogy egy olyan belső szemléletet fejlesztesz ki, mely a világ kettősségeihez való hozzáállást segíti. Legyenek akár kedvezőek vagy kedvezőtlenek a külső körülmények – te ugyanúgy egyensúlyban vagy. Könnyű ezt elérni? Azt hiszem, mindannyiunknak van némi tapasztalata ezzel kapcsolatban. De ez a teljes lemondás.

Szeretnék elmesélni egy gyakorlati történetet, mivel néha azt gondolhatjuk, hogy: “Ó, ez túlságosan elméleti”. Egyszer, még a hőskorban Gurudév meglátogatott bennünket. Ez azokban az időkben volt, amikor még rendőri megfigyelés alatt álltak a bhakták. Ezek meglehetősen kockázatos idők voltak. Általában álruhában utazott, és a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel – tudta, hogyan kell átjutni az ellenőrző rendszeren. Nagyon hasznos és hosszútávra szóló tanulságokat osztott meg velünk. Például: “Ne parkolj az előtt a ház előtt, ahol az előadást tartod!” Ez egy nagyon hasznos tanács illegális tevékenység esetén. Mivel, ha betoppan a rendőrség, s neked az ablakon keresztül kell menekülnöd, akkor nagyon nehezen tudod a bejáratnál lévő kocsidat megközelíteni. Ugye, ez egy nagyon gyakorlati jótanács. Látjátok, hogy a guruk egyszerre elméleti és gyakorlati jótanácsokkal is ellátnak. Még mindig emlékszem rá, nem parkolok itt a ház előtt. Természetesen itt kissé bonyolult kiugrani az ablakon, de ha hiszitek, ha nem, ez valóban megtörtént a tanyánkon – amikor jött a rendőrség, a bhakták az ablakon keresztül menekültek.

No, mindegy is, ez egy másik történet. De egyszer Gurudév épp távozóban volt egy bhaktával, és amikor az autójához közeledtek, látták, hogy a következő sarkon, a kocsiját egy nagyobb tömeg veszi körül. Mellettük állt két rendőrautó, mivel feltörték a kocsiját. Valaki betörte az ablakot és megpróbálta kirabolni. S Gurudév táskákkal a kezében az autó felé tartott – apropó épp ide, Szófiába indult Budapestről. Tehát haladtak tovább, s Gurudév így szólt a bhaktához: ”Hé! Van itt egy kis probléma!”, majd befordultak egy mellékutcába és elváltak, hogy ne keverje bajba a bhaktát. Ő pedig továbbra is teljesen nyugodt és semleges volt. Csak képzeljétek el, hogy disszidensként, a veszélyt vállalva jött be az országba; s teljesen rezdületlen maradt.

Tehát, ez az odaadás: teljesen Istentől, Krsna kegyétől és oltalmától függeni. Ez a gyakorlati definíciója a semlegességnek, a lemondásnak. De ő nagyon céltudatos és egyhegyű volt a küldetésének szentelődve, mert két-három óra formaság után, elindulhatott ide, s meg is érkezett Szófiába. Az ilyen személy, mentes az ellentétpároktól, könnyen legyőzi az anyagi kötelékeket.”

[1] Bhagavad-gítá 5.3.

 



spiritual-development

A nyugati világban a karma-désben születünk, vagyis a tettek mezején. Az indiai emberek a dharma-désben születnek. A dharma-dés a dharma helye – ez nem pusztán a vallásos kötelezettségek, hanem az emberi előrehaladás és ambíciók beteljesítése. Ők ismerik a dharma titkait, nekünk pedig a cselekvés titkait kell megtanulnunk. Az indiai mesterek azt mondják, nagyon nehéz a nyugati tanítványokkal. Hiszen, ha adnak egy utasítást az indiai tanítványnak, ő azt követni fogja. Ha azt mondod neki: „Ülj le ebbe a sarokba, és zengjed a mantráidat két évig!”, akkor az indiai tanítvány úgy fog cselekedni. Ha azt mondod egy nyugati tanítványnak: „Csak ülj le ide tíz percre és próbálj meg meditálni!” ő azt fogja mondani: „Miért?” Miért? Mert annyira aktívak vagyunk, a cselekvés hajt bennünket. A motivációnk állandóan arra sarkall minket, hogy tegyünk valamit. De sajnos sok ostoba cselekedetet követünk el, ezért meg kell tanulnunk a cselekvés művészetét, hiszen mindig cselekszünk valamit.

A Bhagavad-gítá olyan, mint az isteni tudás enciklopédiája. Ma az ötödik fejezetből olvasunk. „Ardzsuna így szólt: ó, Krsna, először a munka feladására kérsz, majd az odaadással végzett munkát ajánlod. Kérlek, mondd meg nekem határozottan, a kettő közül melyik hasznosabb?”[1]

Ellentétes utasításokat kapni tehát elég nagy kihívást jelent. Hiszen a harmadik fejezetben Krsna a karma-jógáról beszélt, a cselekvésről, a cselekvés jógájáról. Utána pedig a transzcendentális tudásról, a meditáció egy fajtájáról. Tehát ’cselekedj és gondolkodj’. Ez kihívás volt Ardzsunának, hogy ’tenni, vagy nem tenni’. Ezért kérdezte, hogy melyik az előnyösebb. Ekkor a Magasztos Úr így válaszolt: „ A munka lemondása és az odaadással végzett munka egyaránt felszabaduláshoz vezet. De a kettő közül az odaadó szolgálat a jobb.” [2]

Megértettük, hogy az akció mindig reakciót von maga után. Általában ez az, amit nem veszünk számításba – hogy a tetteink reakciókat szülnek. Logikusnak tűnik, mégis mindig elfelejtkezünk erről. Tudatlanul, felelőtlenül cselekszünk, és utána meglepődünk rajta, hogy jönnek a reakciók. Például elkövetjük az összes ostobaságot az életünkben és utána Istent vádoljuk: „Ó, miért büntetsz Te engem?” Tehát először is meg kell értenünk: tisztítsuk meg a létezésünket, és reménykedjünk egy jobb verzióban! Ekkor azonban egy sokkal érzékenyebb kérdés jön: megpróbálod elkötelezni az életedet, és mégis jön a büntetés. Bűn és büntetés. Tehát ha van büntetés, kell lenni valami bűnnek is. Semmi sem történik ok nélkül. Látjuk a történet egyik felét – a büntetést. De eléggé okosnak kell lennünk ahhoz, hogy az okokat is meglássuk, amiért azok velünk történnek.

Ám függetlenül attól, hogy jönnek-e reakciók vagy nem jönnek, ne vádoljatok másokat! Shríla Shrídhár Mahárádzs így vélekedik: „Ne vádold a környezetet!” Bármilyen gyümölcs is termett, az számodra van ott. Le kell szednünk cselekedeteink gyümölcseit.

Ebből tehát meg kell értenünk, hogy a tetteknek mindig vannak következményeik. Ezért jó okkal mondhatjátok: „Akkor abba kell hagyni a cselekvést! Ha nincs cselekvés, nincs is reakció.” Logikusnak tűnik, de nagyon nem praktikus, mivel a nyugati tanítványok még tíz percet sem képesek meditációban ülni. Tehát számunkra a nem-cselekvés – az akció és a reakció kompenzációjaként – nem alternatíva. Ezért másik orvosságra van szükségünk, ezt adja meg itt Krsna nekünk – ez az odaadó cselekvés. Ugyanolyannak tűnik, de ez teljesen más. Azelőtt is műveltem a kertemet, most is művelem a kertemet – de valami megváltozott. Ha a mentalitásod időközben megváltozik, a cselekvésed más gyümölcsöket fog hozni. Akkor az egyenlet nem úgy igaz többé, hogy ’az akció reakciót eredményez’, hanem úgy, hogy ’az odaadó cselekedet szeretetet szül’. Az egyszerű cselekedet el fog juttatni titeket a karmikus reakciók hálójába. De az odaadó tevékenységek, a lelki tevékenységek hathatósak. Megtisztulást hoznak, felszabadulást hoznak.

Van néhány ember, akinek tej-emésztési zavarai vannak, néha gyerekeknél is van ilyen probléma. Mi a legjobb orvosság, ha gyomor problémáid vannak a tej miatt? Van erre ötletetek?

Válasz: Aludttej?

Szvámí Tírtha: Igaz, honnét tudod?

Válasz: Prabhupád írásaiból.

Szvámí Tírtha: Nagyon jó! Habár a aludttej a tej egy másik formája, az is csupán tej! Viszont képes meggyógyítani a tej által okozott problémát. Hasonlóképpen, a cselekvés – bár egy kissé átalakított formában, odaadó, lelki tettekként  – képes meggyógyítani az egyszerű cselekedetek által okozott problémát. Egyszer megemlítettem ezt egy előadáson, és volt ott egy doktornő – aki gyerekre felügyelt egy gyerektáborban – és ő mondta, hogy: „Igen, a múltkor ez velünk is megtörtént.” Ez egy nagyon jó visszacsatolás volt – a szentírásaink igazak. Éppen ezért a cselekvés által okozott bonyodalmakra az odaadó lelki cselekedetek jelentik a gyógyírt.

[1][1] Bhagavad-gíta 5.1.

[2] Bhagavad-gíta 5.2.

 



ecc214e9dc82bd88374ebd890d41b555-749568

(folytatás) 

Nagyon boldoggá tesz, hogy oly sok mestert láthatok körünkben. Tudjátok, néha érdeklődnek az emberek, szeretnék megérteni, hogy ki kicsoda, és mit jelentenek a különböző dolgok. Tehát, néha megkérdeznek: “Amúgy, hány tanítványod is van?” Mert lehet, hogy azt gondolják, hogy ha sok tanítványom van, akkor jó, kiváló és megbízható guru vagyok, azonban, ha csupán néhány, akkor nem igazán vagyok jó tanítómester. Általában ekkor azt szoktam mondani, hogy: “Ó, nekem nincsenek tanítványaim”. S ekkor látnotok kellene az arcukat. Ilyenkor teljesen zavarba jönnek: “Nincsenek tanítványai?! Akkor ő nem számít, egyáltalán nem kell időt szánnunk erre a fickóra.” Majd miután hozzáteszem: ”Nincsenek tanítványaim, csupán mestereim vannak, akiket szolgálhatok.” – ez aztán még jobban összezavarja őket. Ez maximálisan túl van azon a határon, amit megérthetnének. De kérlek, fogjátok fel: „És hány tanítványod van?” – ez eleve egy ostoba kérdés! “ Mit gondolnak? Van egy lista a zsebedben és rávágod, hogy “kettőszázötven”, vagy mi? Ez nem egy helyénvaló kérdés. Ez nem a megfelelő tudakozódás.

Tehát, miért is szerencsés az a személy, akinek vannak tanítványai, aki abban a helyzetben van, hogy úgymond követői, tanítványai vannak? A valódi ok, az nem az, hogy néha kap virágfüzért, vagy olykor csapátit. Hanem, hogy amit nem tudott véghezvinni a guruja szolgálatában, amit nem tudott a gurujának szentelni, azt azoknak adhatja, akiket újfent guruinak tart. Ily módon alakul ki a tánc új köre. Mert egyik a másikból következik. S a körtáncnak nincs eleje és vége. S mindenki egyformán fontos résztvevője. Tehát, ezért kívánom mindannyiótoknak, hogy legyen sok tanítványotok. Bármilyen szolgálatnak az esélyét is szalasztottad el az életedben tanítványként, megvalósíthatod guruként. Ezért mondja Maháprabhu: “Váljatok mindannyian gurukká!” Nem azért, hogy egy kiemelt pulpituson foglalhassatok helyet, vagy elegáns ruháitok legyenek, hanem azért, hogy megvalósítsátok mindazt, amit tanítványként nem voltatok képesek megtenni.

Egy nagyon-nagyon fontos dologról hallhattunk Naróttam dász Thákur[1] dalában. Jó pár tétel rendkívül fontos, de egy különösen, mely így szól: ”Ó, Vaisnava gószvámí, a szíved mindig az Úr Góvinda pihenőhelye.” Szerencsére az idei esztendőtől az Úr Góvinda jelenléte már nem egy elméleti tétel, hanem valóság. A másik része ennek a mondatnak az. hogy “a vaisnavák a szívemben lakoznak.” Ezért olyan dicsőséges tiszta bhaktává válni, mert akkor Isten lakhelye lehet a szíved.

Rádhá-Góvindadzsíék jelenléte nem csupán a pécsi ásramban, hanem az egész misszióban – ez egy nagyon figyelemreméltó változás. Nemrégiben egy félig kívülálló hölggyel beszélgettem, aki azt kérdezte: “Mi történt tavaly a pécsi ásramban?” Elgondolkodtam: ’Miféle változások? Nos, mesélhetek a négyzetméterről, vagy az ásram felújításáról, vagy mire lehet kíváncsi?’ Ezekről beszéltem, de kis idő multán a hölgy megkérdezte: “S Rádhá-Góvindadzsí megjelenése?” Így feleltem: ”Ó, igen! Az igazán nagy változás volt.” Mert Általuk egy nagyon különleges hangulatú imádat kezdődött el – a kölcsönös kapcsolat szolga és Isten, ember és a Legfelsőbb között. Krsna, Góvindaként a jó pásztor – hogy úgy mondjam – valaki, aki gondoskodik a népéről, valaki, aki vezeti őket, aki jól bánik velük és viszonoz mindent. Ezért a szolgálatnak ez a hangulata kell, hogy áthassa a bhakták napi gyakorlatát.

Nem kell egy túl magas, szigorú sztenderdet beállítani, azt például, hogy Gópináthot akarjuk imádni; jó oka van annak, hogy Góvindadzsí van Pécsen, mert ez a kölcsönösség szintje. Tehát, bármit is ajánlasz fel, fogsz valamit kapni cserébe. S ennek a fajta hangulatnak kell Pécsett kibontakoznia – hogy van valakink, aki gondoskodik rólunk, van vezetőnk, Isten velünk van és gondoskodik rólunk.

Góvindadzsí az egyik fő temploma Vrndávannak. Az első templom Szanátan gószvámíhoz kapcsolódik – Madana Móhan, aki mindenki szívét elrabolja. A második Rúpa gószvámíhoz kapcsolódik – Góvindadzsí, aki viszonoz. S a harmadik Raghunáth dász gószvámíval áll kapcsolatban – Gópináth, a rasza képviselője. De Rúpa gószvámí az egész szampradája, az egész mozgalom tanítója. Tehát, ha Rádhá-Góvindadzsíék vannak Pécsett, Ők ebbe a hangulatba invitálnak meg bennünket, nekünk pedig lehetőséget kell biztosítanunk rá, hogy mások is bekapcsolódhassanak a Legfelsőbbel történő szeretetteljes kölcsönös kapcsolatba. Tehát, ha megkapjuk Rúpa gószvámí áldásait, segítenünk kell az embereknek abban, hogy ezt megértsék, és közelebb kerüljenek ehhez az eszményhez.

[1] Ei báró karuná kóró

 



ssm_sp

“Óh Vaisnava Gószvámí, kérlek, légy irgalmas hozzám! Rajtad kívül senki sem képes megtisztítani a bűnbeesett lelkeket. Hol találhat az ember egy ilyen kegyes személyiséget, kinek puszta jelenlététől minden bűn messzire költözik A szent Gangesz folyóban való sokszoros fürdés megtisztítja az embert, de a Te hatalmad olyan nagy, hogy a bűnbeesett lelkek megtisztulnak, ha csak láthatnak Téged. A Szent Név feloldozza azt, aki sértést követett el az Úr Hari ellen, de a személyed ellen vétkezőnek nincs esélye az üdvösségre. Szíved mindig az Úr Góvinda pihenőhelye,és az Úr Góvinda pedig azt mondja: „A vaisnavák a szívemben laknak”.Szent lábad porát kívánom csak minden lehetséges jövőbeli életemben. Kérlek, tekintsd Naróttamát Magadénak, s légy kedves iránta.[1]

Nagyon hálás vagyok, hogy valamennyien eljöttetek; ez egy nagyon szép lehetőség az ünneplésre. Jelenlétetek segít emlékezni a kötelességemre, mivel az én feladatom az, hogy valami módon szolgáljam az előttem járó vaisnavákat. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert számos elöljáróm van. Valójában az előttem járó bhakták ülnek a templomszoba másik oldalán, és a kezdők ott, ahol én ülök.

De úgy gondolom, hogy ma mindannyian ünnepelni gyűltünk össze. Mit is ünnepelünk valójában? Kérlek, ne a személyt ünnepeljétek, hanem a tattvát. Az igazságot kell ünnepelnünk – a lelkiség lényegét, mely megváltoztatja az életünket, mert ez az isteni hatalom. S ha ez az isteni erő megérinti az életünket, akkor ez hatással van a gondolkodásunkra, a dolgokhoz való közeledésünkre, s még arra is van esély, hogy megváltozzon az identitásunk. Talán azt gondolhatjátok, hogy ez egy emberen keresztül történik, de sajnálom, ez egy isteni szerepkör. Ez egy olyan intézmény, mely rajtunk keresztül működik – a guru az egy elv. S tulajdonképpen, ha mi a guruk egyikét ünnepeljük, akkor valójában valamennyi gurut ünnepeljük. Tehát, ne essetek a guruizmus hibájába! Amire szükségünk van, az nem egy személyi kultusz – hanem az isteni kultúra művelése. A személyes kultúra művelésére van szükségünk. Szamaszta-guru ez a guruk összessége, az isteni funkció valamennyi képviselője együttesen.

“Óh Vaisnava Gószvámí, egyszerűen Benned elmerülve a bűn messzire költözik, és úgy érzem megtisztultam általad.” A mi tanítványi láncolatunkban három kiváló személyiség örvend ennek a tiszteletnek. Egyikőjük Sríla Prabhupád, aki egy nagyon emblematikus spirituális tanítómester. A második Sríla Srídhar Mahárádzs, aki szintén egy nagyon emblematikus lelki tanítómester. S a harmadik Sríla Puri Mahárádzs, Bhakti Pramód Puri Mahárádzs; ő szintén egy nagyon kedves és emblematikus alakja a guru-tattvának és a guru személyiségének. Miért? Mi valamennyien eltérő módon viszonyulunk a gurukhoz. Például lehet rá hallgatni, mely igencsak szokatlan, de néha megtörténik. Tehát, meg lehet fogadni a tanácsát; vagy tiszteletlen is lehetsz vele; vagy meg is bánthatod. Tehát eltérő módokon közeledhetünk a lelki tanítómesterhez.

A lelki tanítómesterhez való közeledés egyik legfontosabb módja a szolgálat, nemde? Azt mondják, hogy valamennyi vaisnava egy nagyon különleges állapot elérésére törekszik, melyet extázisnak hívunk. Valójában ez az összes különböző vaisnava célja. S azt mondják, hogy Sríla Prabhupád szolgálata – teljes extázist adott. Ha szolgálatot végeztél a számára, nyomban érezhetted azt a különleges erőt, melyet ebben a dalban is említenek. A lelki tanítómesterhez való közeledésnek létezik egy másfajta módja is, s ez pedig a figyelmes hallgatás, a szavaira való odafigyelés. S úgy mondják, hogy Sríla Srídhar Mahárádzsot hallgatva, figyelve rá – szintén azonnali extázist lehetett megtapasztalni. Nem igazán kellett túl sok szolgálatot végezned a számára – elég volt hallgatni, figyelni rá, s nyomban extázist éreztél. De tudjátok, hogy a kali-juga előrehaladtával a vaisnavák képességei is hanyatlanak. Tehát, Sríla Prabhupád számára pusztán némi szolgálat végzése elegendő volt, Sríla Srídhar Mahárádzsot pedig csak hallgatni kellett. Majd végül Sríla Puri Mahárádzsot még szolgálni, hallgatni sem kellett – csupán elég volt látni őt. Miért? Mert ő olyan volt, mint valamennyi vaisnava nagypapája, független volt mindenféle vonaltól, országtól, missziótól, ettől meg attól… Ő egy nagyon idős, törékeny ember volt, s mindig a szobájában ült, nem mozdult, nem ment sehová. A vaisnavák mentek el őhozzá, hogy áldását kérjék. S csupán látva őt: érezhetted, hogy “Óh, értékeli a jelenlétemet. Bízik bennem, s kedves neki a törekvésem.”

Ezt jelenti az ünneplés. Ha emlékezünk arra, hogy egy tiszta bhaktát szolgálva, hallgatva, látva fejlődhetünk – ez az igazi ünneplés.

 

(folytatása következik)

[1] Ei baro karuna koro – Naróttam dász Thakur

 



Murari-gopis

(az előző pénteki lecke folytatása)

Kamen kérdése: Mondhatjuk-e azt, hogy ahol hit van, ott nincs bhakti, és ahol bhakti van, ott nincsen hit?

Szvámí Tírtha: Nagyon jó kérdés! Nos, én nem mondanám azt, hogy ahol létezik az egyik, ott a másik nem lehet jelen. Ezt nem mondanám. Azonban, minden bizonnyal a legmagasabb rasza szinten csupán egyetlen tényező létezik. Csak emlékezzetek arra, amikor Krsna eltűnt a rásza táncból és a gópík keresni kezdték! Annyira, hogy majdnem elkapták. Akkor Krsna kissé zavarba jött: “Na, most mit tegyek?” Ez aztán a pillanat – amikor Isten meghökken. Nem tudta, mit tegyen és elhatározta, hogy: “Ó, talán megmutatom az Isteni Formámat.” Tehát, nyomban helyet foglalt egy bokor mögött és megmutatta Nárájana formáját – négy karral, gyönyörűen, dicsőségesen és mindennel, ami még ehhez kell. Ekkor előjöttek a gópík a bokrokból, és amint megpillantották Nárájanát ott ülve, így szóltak hozzá: “Óh, hódolatunk, Nárájanaja! Láttad valahol a mi Krsnánkat?”

Látjátok, a hit Istennek szól, míg a szeretet “a mi Krsnánknak”. Mert “Ő a miénk! Nem arról van szó, hogy mi Őérette vagyunk! Ő van miértünk!”

Más alkalommal Krsna így szólt: “Kedves gópík, Mathurába kell mennem, Dvárakába kell mennem. Király leszek, úgyhogy kérlek legyetek elégedettek! Jól éreztük együtt magunkat, de ennek vége. Viszont, például továbbra is meditálhattok Rajtam.” S mi volt a gópík válasza: “Meditálni? Egyszerűen, szárazan, elméletileg meditálni!? Nem, mi Téged akarunk!” Tehát a legmagasabb rasza szinten azt mondhatjuk, hogy még hit sincs, csupán extázis.

Rendben, most megértettünk valamit abból, hogy mi a célunk. Azonban, kérlek azt is vizsgáljuk meg, hogy mi a jelenlegi helyzetünk! De ne aggódjatok, nem reménytelen. Mi ad számunkra reményt? Az, hogy a hitünk elvezet bennünket a szeretet kapujához.

Köszönöm ezt a kérdést. Ma megértettem valamit – ezelőtt csupán egy ellenfelem volt, mégpedig a tudás. Ma megértettem, hogy valójában kettő van – a hitet is beleértve.

 



in my heart

Mahádév kérdése: Mondhatjuk azt, hogy a hit, mint egy elvont téma sokkal inkább az aisvarja-raszához köthető, és hogy létezik még valami, mely hozzáadható a hithez, amit általában mádhurja-raszának hívunk, ami a tiszta préma? Beszélhetünk arról, hogy elméletileg ezek ugyanazok, de létezik némi finom különbség a két dolog között?

Szvámí Tírtha: Kezdjük Rúpa gószvámí besorolásával: ádau sraddhá[1] – az első lépés a hit, vagy talán jobb, ha a földszinten kezdjük. Mi az, ami megelőzi a hitet? Előtte van a szukrti. Szukrti, avagy az öntudatlan jócselekedet, fog elvinni oda, hogy legyen hitetek a tiszta személyekben és a tiszta folyamatokban. Ha elég szerencsések vagyunk, hogy ily módon szenteljük oda a hitünket, akkor a megfelelő emberekkel kezdünk el társulni – ádau sraddhá tatah szádhu-szangah. S a társulás egy nagyon különleges fajtája, amikor elkötelezzük magunkat, hogy egy bizonyos tanítást követünk. Majd, gyakorlatilag az elöljárók útmutatását követve belekezdhetünk a bhadzsana-krijába, vagyis az odaadás, az imádat gyakorlatába. A bhadzsana-krijá vagyis a gyakorlati bhadzsan erdménye, mondhatjuk az, hogy megtisztultok. Ezt hívják anartha-nivrttinek – mentessé válunk a rossz cselekedektől. Tehát, miként érhetjük el ezt a szintet? Ha az anartháidra (hibás cselekedetekre) fókuszálsz, és mindig arra gondolsz, hogyan ne műveld a rossz szokásaidat, akkor anartha tudatúvá válsz, mindig az anartháidra fogsz gondolni. Ezért előzi ezt meg a bhadzsana-krijá. A bhadzsana-krijá másként megközelítve artha-pravritti – azaz a lelki értékek előnyben részesítése. Tehát, a lelki folyamatot követve mentessé válhatunk a hibáktól, gyengeségeinktől. Majd a ragaszkodásoktól való megszabadulás során a különböző szinteket elhagyva eljutunk a bháva és a préma szintjére. Tehát a hit ebben a megvilágításban olyan, mint egy bevezető az egész folyamatba, melynek a másik vége a tiszta, extatikus szeretet.

A bhakti egy nagyon misztikus folyamat. Tehát valóban igaz, hogy az eszköz és a cél ugyanaz. Ha a cél a Legfelsőbb extatikus, tiszta szeretete, akkor annak egyenértékűnek kell lennie az első lépéssel – úgymint a bevezető hittel. S mégis van  egy kis különbség a kettő között.

Azonban ez akkor igaz, hogyha a hitre úgy tekintünk, mint a különböző vallások általános gyakorlatára, s ez maximum a Legfelsőbb, fenséges arculatának a megismeréséhez visz el. Ez az aisvarja-féle megközelítés. De Krsna kétszer is említi a Gítában – nagyon ritkán ismétli ugyanazt az üzenetet kétszer – hogy “csak odaadás által ismerhetnek meg Engem, úgy ahogy vagyok.[2] Tehát, csupán odaadás által ölelhetjük a keblünkre a Legfelsőbbet. Tehát, a hit nem elég hozzá. Hinni kell benne, hogy meg fogjuk kapni a meghívást. De ez a meghívástól függ, nem pedig a hitünktől. Ez a különbség. Hisszük, hogy az isteni szeretet visz bennünket tovább.

De vizsgáljuk meg ugyanezt a körülöttünk élő szádhuk vonatkozásában! Azt mondhatjuk, hogy a hit egyenlő az elmélettel vagy az elmével – ez olyan, mint egy lelki tény. Ha a gurut elmével fogadod el, elméletileg, akkor számos problémád lesz. Ha pedig szívből fogadsz el egy szádhut, érzelmekkel, akkor nagyon közel kerülhetsz hozzá. Mert a guru egy nagyon különös elvet képvisel – felemelhet vagy eltiporhat. S mi a Legfelsőbb Igazsághoz való érzelmi közeledés iskolájába szeretnénk beiratkozni, ezért kedvezőbb, ha szívből fogadjuk el a szádhut. De ajánlott, hogy először vizsgálódjunk, utána engedjünk a szeretetnek. Nem pedig ellenkezőleg: először gyorsan megszeretjük, aztán megpróbáljuk elemezni őt. Én öt évig vártam a mesteremre, majd elkezdtem gyötörni.

Ebben az értelemben a hit és a szeretet eltérőek. Az eredmény teljesen különböző lesz. Az egyik elméleti, a másik pedig a valóság, a lényeg. S mi nem csupán az emberi vagy világi érzelmekről beszélünk, sokkal inkább isteni érzelmekről!  Mert az átmánk, a lelkünk végső soron ánanda-maja, mely annyit jelent, hogy „örömlényegű”. Ez az érzelmi önvalód. Létezik egy egzisztenciális énünk, ez a szat aspektus; van egy intellektuális, értelmi énünk is – ez a csit, a tudatos rész; s van egy érzelmi énünk, mely az ánanda szinten van.

(folytatása következik)

 

[1] Bhakti-raszámrta-szindhu, 1.4.15-16

[2] Bhagavad-gítá 18.55; 11.54



japa

(az előző pénteki lecke folytatása)

Ekként érez egy vaisnava “Számomra, Ő ad értelmet, Őérte vagyok teremtve.” A Krisna-könyvben megtaláljuk a félistenek, a dévák definícióját, mely így hangzik “Ezek az isteni személyiségek csak Krsna kedvéért élnek”. Tat-prija-artha. Tat azt jelenti “az Ő”. prija jelentése “boldogság” vagy “üdvösség”; és artha jelentése “érték”, “orientáció”, ”valamiért”. Tehát, ők csupán Krsna boldogságáért élnek. Szeretnétek félistenek lenni – csak Krsna boldogságáért élni? Avagy másként fogalmazva – mert a félisten elnevezés nem hangzik túl vonzónak a bhakták számára – szeretnétek angyalokká válni? Igen! Mint tudjátok ez az angyalhit nagyon népszerű, napjainkban mindenki angyalokkal társalog. De ti olyanok lehettek, mint az angyalok. A Legfelsőbb öröméért, boldogságáért élni – akkor, már is angyal vagy. Ezért kérlek, emlékezzetek a Haré-Krsna mahámantrának arra a gyönyörű magyarázatára! Emlékeztek rá?

Préma: Melyikre?

Szvámí Tírtha: Óh, jó pár létezik! Kezdjük az egyikkel! De nehogy Raghunáth dász gószvámí magyarázatát mondjátok – az nem publikus. Tehát számos különböző magyarázata létezik ennek a mantrának. Alapvetően a tanítóink, az ácsárjáink Krsna és Rádhá kapcsolatáról írnak, mikor ezt a gyönyörű mantrát elemzik – hogyan pillantanak egymásra, miként találkoznak. Például Bhakti Pramód Puri Mahárádzs egy nagyon gyönyörű magyarázatát adja ennek a mantrának. Rúpa gószvámí, Dzsíva gószvámí, Gópál Guru gószvámí – mindannyian írtak magyarázatot a mahámantrához. Tehát, számos magyarázat létezik. De ti is zenghetitek a mahámantrát különleges, kutató hangulatban.  Ha vak vagy, és nem láthatod a Legfelsőbb Urat, mit kell akkor mondanod? Így kell szólnod “Haré Krsna”, mely annyit jelent: ”Uram, hol vagy?” Majd mi lesz erre a válasz? A “Haré Krsnára” a válasz “Haré Krsna”– némileg módosult jelentéssel. Mivel az első így szólt: “Hol vagy?” A második pedig: “Itt vagyok”. Ha van kérdés, van válasz is. “Hol vagy?” “Itt vagyok!”

Elégedettek vagytok ezzel a válasszal? Mivel még mindig sötétben jártok. Most már értitek, hogy valaki van itt, de ki van itt? Hogyan kell azt kérdezni, hogy ki van itt? Igen, “Krsna, Krsna! Te vagy az? Ki vagy Te?” S mi lesz erre a válasz? “Haré, Haré!” De mit is jelent az, hogy “Haré Haré? ” “Én vagyok a te boldogságod!”

Rendben, most már tudjuk, hogy van ott valaki, és azt is tudjuk, hogy Ő a mi boldogságunk. S azt is megtanultuk, hogy Ő válaszol. Folytathatjuk tovább az érdeklődést? Mi a következő kérdés? Talán, “Haré Ráma”. S mi a jelentése a “Haré Rámának”?

Rámvidzsáj: “Ki az, aki Veled van?”

Szvámí Tírtha: Látjátok, különböző ácsárják eltérő magyarázatot adnak. Ez a magyarázat sokkal inkább földhözragadt, jóval kétségbeesettebb. Azt kérdezi: “Szeretsz engem?” – Vársz erre valamilyen választ? Mi a válasz a “Haré Rámára”? Igen, egy ismételt “Haré Ráma” – de mit is jelent ez?

Hozzászólás: “Természetesen, szeretlek.”

Szvámí Tírtha: Igen, de esetleg van valami más is? “Szeretlek, de te szeretsz Engem?” Mi a következő lépés? “Ráma, Ráma”. Milyen jelentéssel? S ez a válasz adja a teljes meghódolást, mely így hangzik “A Tiéd vagyok”. S mi a vége a mantrának?

Jadunáth: “Te pedig az enyém vagy”. “Haré Haré”.

Szvámí Tírtha: “Én a Tiéd, s Te az enyém vagy.” Tehát, ha egy bhakta, Isten számára lett teremtve, ne vonjátok kétségbe az Ő teremtését. Ne keressetek hibát a teremtésében. Kérlek, kutakodjatok, a mantra a keresésre szolgál! Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré. S ha keresel, ha kérdezel, megjön a válasz.

 



moon-lotus

Az élet rövid, de oly hosszú időbe telik túlélni. A legmegfelelőbb módon kell hát kihasználnunk az időt – ezt az isteni erőt. Mivel olyan sok különböző féle dolog foglalja le életünket ezen a Föld nevű bolygón, nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy ne vesztegessük az időnket. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy az idő legjobb kihasználása a Legfelsőbb Úr imádata, dicsőítése és a Rajta való meditáció. Elméletben tudjuk és bizonyos vagyok benne, hogy Ti ezt mindannyian elmondjátok az újonnan érkezőknek is, ám nekünk is gyakorolni kell. A formális, hivatalos és külső síkról meg kell, hogy érkezzünk a spirituális kapcsolódás természetesen szabad áramlásához.

Ez áll a Shrímad Bhagavad-gítában: „Aki ragaszkodás nélkül végzi kötelességét, és minden eredményt átad az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, azt nem éri bűn, mint ahogyan a víz sem éri el a lótuszlevelet.”[1]

Erős szavak ezek mára. Kezdjük a lótuszvirággal, ami nem csupán mindig fennmarad a víz tetején – e módon bár a vízben születik, mégis mindig érintetlen marad a víztől – de amikor egy csöppnyi víz a lótusz levelére kerül, az gyorsan lecsorog róla, mivel nem képes megmaradni a levél viaszos felszínén. Kérlek, váljatok Ti is lótuszvirággá, hogy az akció és reakció törvényszerűségei ne tudjanak titeket megérinteni! Ám létezik néhány kívánalom ennek elérésére: „a ragaszkodás nélkül végzett kötelesség.”

Kötelességeitek ragaszkodás nélküli végzéséhez először is meg kell értenetek, hogy mi is az a kötelesség. Májá Dévi olyan, mint egy nagyon jó főnök – mindenkit lefoglal. Tudatában sem vagyunk annak, hogy mi történik, mivel az élet olyan, mint egy folyó nagyon erős sodrása. Épphogy belemész a folyóba, és már rögtön el is ragad az ár. A tudatosságnak e hiánya a legfőbb oka annak, hogy az illúzió irányítása alatt állunk.

Mi is hát a kötelességünk, mi a végső kötelességünk? Néhányan erre azt fogják válaszolni, hogy a kötelesség a dharma- artha-káma. Azt jelenti: légy vallásos ember vagy morálisan szilárd, légy hasznos és élvezd az életet! Néhányan még egy negyediket is hozzátesznek: móksa – haladj a felszabadulás felé, találd meg a fényhez vezető utat! Ám egy bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy e négyfajta – három plusz egy – elfoglaltság mindegyike a három kötőerőből születik, az összes népszokással együtt, ami e három kötőerőből ered. S mindaddig, amíg e három guna befolyása alatt állunk, sosem szabadulhatunk. Ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat, valami olyasmire van szükségünk, amely e hatás fölött áll és ezt meg is haladja – valami lelkire.

Ti okos tanítványok vagytok, már hosszú-hosszú ideje részt vesztek a leckéken, így most ugyanezt az előadást megtarthatnátok a következő címmel: „Ahhoz, hogy az illúzió karmai közül megmeneküljünk, lelki tevékenységek mellett kell elköteleződnünk!”, hathatósan prédikálva azoknak, akik ’mélyen a májá befolyása alatt állnak’. De kérlek benneteket, mielőtt elkezdenétek így beszélni, köteleződjetek el a lelki gyakorlatok mellett! Kezdetben így gondolja az ember: ’Ó, felveszem a dótimat, így már nagyon lelki vagyok.’ Vagy éppen abbahagytál valami nagyon jelentéktelen dolgot, s azt gondolod, hogy: ’Ó, ez egy nagy eredmény!’. Vagy elkötelezed magad bizonyos gyakorlatok mellett, de úgy gondolod, hogy a megtisztulás gyors és könnyű. Később a kép egy kissé realisztikusabbá válik – a megtisztulás nem annyira egyszerű. Gyors – ha követed – de nem annyira könnyű, mint az ember gondolja.

Egyszer egy mélán[2] voltunk a tanítványokkal és éppen teliholdas éjszaka volt. Az egyik idősebb tanítvány, aki nagyon-nagyon-nagyon és teljesen elkötelezett volt – s aki egyébként arról volt híres, hogy előbb másokért végezte a szolgálatokat, és utána esetleg magáért is tett valamit – miközben éppen a fák árnyékában dzsapázott ezen a teliholdas éjjelen így szólt: „Hát, talán ez a megtisztulás nem is olyan egyszerű…” Véleményem szerint ez kétségtelenül a tisztaságának a bizonyítéka volt.

De először is értsétek meg a kötelességeteket, majd végezzétek önzetlenül! Ha nem értitek meg a végső kötelességeteket – ez pedig a préma gyakorlása vagy Rádhá és Sjám találkozásának dicsőítése – akkor próbáljátok megtalálni a relatív kötelességeteket és végezzétek szépen, önzetlenül!

[1] Bhagavad-gítá, 5. 10.

[2] Lelki társulás

 

 



lightsword

(az előző pénteki lecke folytatása)

Bármilyen jelentéktelen is az a szolgálat, melyet az Úrnak tudunk felajánlani – minden bizonnyal jótéteményt jelent és eredményt hoz a számunkra. Lílávatár prabhu említette nekem reggel, hogy már két éve látogatja a leckéket. Majd én is megjegyeztem, hogy én pedig már, nem is tudom hány éve, nem is igazán tudom kiszámolni, mondjuk húsz éve. S az igazságot megvallva, alig érzek némi változást. Ez nem azt jelenti, hogy már az első pillanatban teljes megvalósítással rendelkeztem, és olyan tökéletes voltam már a kezdetekkor, hogy lehetetlen volt azt a szintet felülmúlni. Mint tudjátok, azt mondják, hogy a bhakti egy nagyon gyors folyamat, mégis néha azt érzed, hogy nagyon lassúnak tűnik. Csakúgy, mint a szén fürdetése. Egyáltalán nem számít, hogy meddig mosod a szenet, mégis fekete marad.

Néha, ahogy a lelki gyakorlataidat végzed, egyáltalán nem tapasztalsz eredményt. Húsz évig hallgatod a leckéket és azt érzed, hogy: ’Hé! Semmi eredménnyel nem jár a leckék látogatása! Talán egy másfajta életmódot kellene választanom. Ugyanazt az üzenetet hallgattam húsz évig, miszerint Krsna a Legfelsőbb Úr – de ebben nem vagyok bizonyos. Kéne csinálnom valamit, de lusta vagyok.’ Majd ott van a jó öreg barátod, a kétely, mely időről időre visszatér. Így húsz év után elhatározod, hogy: ’Mostantól más életet kezdek, ahelyett, hogy ezekre a leckékre járok, melyek egyáltalán nem hoznak számomra eredményt! Saját életet kezdek.’ Önálló, szabad életet akarsz kezdeni. Majd kétévnyi független élet elteltével, végül ugyanolyan érzéseid vannak: ’Nincs semmi változás, nincs értelme.’ Az eltelt húsz év alatt, megtanultad, hogy az egyszerű élet hozhat némi karmikus eredményt. Majd a két év alatt meggyőződtél róla, hogy ’Nem, sajnálom! Nincs eredmény, jól vagyok! Éppolyan vagyok, mint az elején, mint húsz év elteltével. Mint huszonkét év elteltével. Nincs eredmény.’

De kedveseim, kérlek, ne adjátok fel – mármint, nem a karmikus életet. Mert mi is az eredménye a húszévnyi leckehallgatásotoknak? Az, hogy még mindig itt ültök. A lelki tetteitek alig látható, nagyon finom gyümölcsöket eredményeznek, de mindenképpen hoznak gyümölcsöt. Hasonló módon a független élet is terem alig látható gyümölcsöket. De azt tudjátok, hogy mi az eredménye húszévnyi spirituális szolgálatnak, azt viszont nem, hogy mi az eredménye húszévnyi karmikus életnek. Tehát, jobb, ha ahhoz a gyakorlathoz ragaszkodunk, amit már kipróbáltunk. Mert néha a bhakták valóban azt érezhetik, hogy ’Így élek és semmi változás. Hol van már ez a tökéletesség? Mi is az az extázis?’

Egyszer Nandafalván egy lecke végén, amikor kérdések hangzottak el, egy fiatalember megkérdezte: “Te mindig emlegeted az extázist – tudnál erről bővebben beszélni?” Így válaszoltam: “De hiszen végig erről beszéltünk.” Majd öt perc múlva ismét visszatért erre: “De mi is ez az extázis?” Háromszor vagy négyszer még visszatért ehhez a témához, holott ez volt az egész lecke fő témája. Rendben, de hogy lehet erre a különleges érzésre rálelni?

Hadd meséljek egy másik történetet. Van egy nagyon kedves hittestvérem, akinek komoly hite ragyogó példa a számomra. Amikor először találkozott a bhaktákkal, azonnal elrabolták a szívét. Ő akkoriban Budapesten élt és tudta, hogy a bhaktáknak egy közeli faluban volt az ásramuk. Azonban egyáltalán nem tudta a címüket, semmit, még azt sem, hogy a falu mely részében lehetnek. S mit tett ekkor? Elment ebbe a faluba, és nagyon kétségbeesett hangulatban járta az utcákat sírva, kiabálva. hogy: “Hariból, Hariból!” – kutatta a bhaktákat. S mi történt? Végül rátalált az ásramra. S amikor csatlakozott a bhaktákhoz teljes extázisban volt hét napig. Valóban abban volt. Majd egyszer, volt egy nagy program, nagy találkozó, hatalmas táncos kírtan. A kírtan után megkérdezte a tanítómestert: “Meg tudnád mondani, hogy mi az a nagyon különleges érzés a kírtan végén?” “Tudod, ez az extázis.” Tehát, néha megtapasztalod, de nem igazán tudod, mit tapasztalsz. Ez a bhakta azóta is egy nagyon jó kírtanos – énekes, táncos.

Néha húsz, harminc évig vagy életek során át ugyanazt a szintet, minőséget tudjuk fenntartani. Úgyhogy, ne aggódj, ha két év elteltével, vagy húsz év elteltével sem érzed az azonnali, örömteli eredményét a teljes megtisztulásnak. 

(folytatása következik)

 



following the footsteps

(az előző pénteki lecke folytatása)

 

 

Végső soron azt mondhatjuk, hogy minden ok végső oka, egy – Krsna. Azonban, hogy megsokszorozza Önmaga boldogságát, kiterjeszti saját energiáit. Ez a mi magyarázatunk a világ sokszínűségének a megnyilvánulására. Ő terjeszkedni vágyik. S energiáinak leghatalmasabb, legerőteljesebb kiterjesztése az Istenszeretet. Egyesek, akik “vallásos embereknek” nevezik magukat, azt mondják, hogy Isten a szeretet. Míg mások, akik “szenvedélyesnek” hívják magukat, azt mondják, hogy a szeretet az Isten. De bárhogy is legyen, én azt mondom, hogy Isten maga a szépség. Krsna a legfelsőbb szépség. De hol van a szeretet, hol van az istenszeretet? Az isteni szeretet egy nagyon különleges identitásban nyilvánul meg, s ez pedig Srímatí Rádhárání. S lehetséges az, hogy a szeretetből hiányozna a szépség?

Hozzászólás: Az anyagi világban elég gyakran.

Szvámí Tírtha: Nagyon gyakran megtörténik. Ezért kutat a szépség a szeretet után. Szvarúp Dámódár Gószvámí, aki Csaitanja Maháprabhu mellett a személyes titkár szerepét töltötte be, emlékirataiban, egy nagyon különleges és fontos verset tesz közzé. Ebben így szól: “Rádhá és Krsna, két különböző identitás, akik bár eredetileg egyek, mégis elváltak egymástól abból a célból, hogy újra és újra egymáshoz vonzódjanak. S némely találkozásukkor oly erősen ölelik egymást, hogy elveszítik önálló személyiségüket. S ez a különálló identitás elvesztése Csaitanja – amikor a szépség és a szeretet közötti egység elve olyan erős, hogy felülmúlja a különbözőség elvét. Megkérdezhetem tőletek, hogy ez-e a legalapvetőbb témája a hitünknek vagy sem?

Válasz: A hitünk lényege az, hogy számunkra is van ott hely.

Szvámí Tírtha: Köszönöm ezt a nagyon szép véleményt. De az én személyes hitem az, hogy a nagy szentek nyomdokait követve elérhetjük célunkat. A hit. Az nem elég csupán, hogy odaszenteled a hited holmi teológiai igazságnak, ha tények, dogmák fanatikusaivá váltok, vagy elméletekben hisztek csupán. Gyakorlati hitre van szükség. A hit egy élő elv. Néha ezek a nagyon bonyolult igazságokról szóló elvont tanítások olyan messze állnak tőlünk; de találjunk rá valami közelebbire, aminek odaszentelhetjük hitünket!

S Krsna ismeri az emberek gyakorlati hit iránti vágyát, mely nem holmi elméleti és elvont gondolatokat jelent. Ezért a gyakorlati hit különböző eszközeit kínálja  a számunkra. Egyike ezeknek a Rádhá-kunda – a szent helyek iránti hit és bizalom. Ha meglátogatod a szent helyeket, akkor a tudatszinted azonnal megemelkedik. Ezért látogatjuk a tírthákat – hogy felemeljék a tudatszintünket. Egyéb szent lehetőségek, melyeknek a hitünket szentelhetjük, a körülöttünk élő tiszta vaisnavák. Tehát, a szádhu-szanga, vagyis a szent társulás, isteni elv, mely ránk is kiterjed. Ezért ezeket isteni módon kell kezelni, s nem kényszerből tisztelni. Egyszer egy bhakta megkérdezte Gurudévet: “Hogyan tudjuk megítélni, hogy egy bhakta milyen szinten van?“ Erre Gurudév gyakorlatilag kijött a sodrából, s ezt válaszolta: “A vaisnavákat Krsna nem azért adja, hogy megítéljük, hanem azért, hogy szolgáljuk őket.” Mert ez egy isteni elv, mely isteni személyekben nyilvánul meg. Tehát, mindig ekként bánj a körülötted élő vaisnavákkal! Gyakorlati hitünk további célja a saját lelki meditációnk – mint például a szent név. Illetve bármiféle jelentéktelen szolgálat, melyet az Úrnak tudunk felajánlani – ez minden bizonnyal eredményes lesz.

(folytatása következik)