Calendar

March 2019
M T W T F S S
« Feb    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031



Extra kiadások issues

Shridhara&Abhay Narayan

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából)

Paramánanda: Az lenne a kérdésem, hogy hogyan oldjuk meg a lelki gyakorlatunkkal, főképpen a mantrázással kapcsolatos problémáinkat a leghatékonyabban? S hogyan emeljük a mantrázásunk minőségét?

Szvámí Tírtha: Mi volt az első rész?

Paramánanda: Hogyan kerekedjünk felül a mantrázásban felmerülő akadályokon, nehézségeken?

Szvámí Tírtha: Az mi? Én nem tapasztaltam semmiféle nehézséget a mantrázásban. Ezt, kérlek, magyarázzad el, nem értem!

Paramánanda: Néha nehéz…

Szvámí Tírtha: Nehéz? Ilyesmi nem létezik a mantrázásban. Egyszer Gurudév egy hasonló kérdést tett fel Sríla Srídhar Mahárádzsnak – ez az a kérdés volt, amit csak egy nyugatról származó valaki tesz fel – „Gurumahárádzs, mit tegyünk, ha az odaadás gyakorlata, rutinná válik, ha kiszárad?” Srídhar Mahárádzs ezt válaszolta: „Nem értem.” Gurudév megismételte a kérdést. Aztán újra megismételte. S aztán megértette, hogy ilyen nem létezik Srídhar Mahárádzs számára, ilyen, hogy a lelki élet száraz rutinná válik, nem létezik. Ez túl volt azon, amit meg tudott érteni, ilyet nem tudott elképzelni.

Tehát Srídhar Mahárádzs példáját követve, neked is nehéz lesz elmagyarázni nekem a mantrázás nehézségeit. De azért egy nehézség lehetséges a mantrázásban – az hogy nem figyelünk oda eléggé. Amikor a mahámantrát háttérzajként használjuk, az nem fog segíteni.

De ami a kérdésed második felét illeti – hogyan lehet javítani a mantrázásunk minőségén – az nagyon fontos. Ha azokat szolgáljuk, akik helyesen mantráznak – ez a legjobb mód rá, bár igen kifinomult.

Dragi kérdése: Az erőfeszítéseink végeredménye az erőfeszítéseinktől vagy Krsna akaratától függ?

Szvámí Tírtha: Azt mondanám, hogy mindkettőtől. Krsna persze meg tud téged megmenteni a vonakodásod ellenére is, de könnyebb Neki, ha te ’igent’ mondasz. Mivel a bhakti egy alászálló folyamat, minden föntről jön, de ha mi szépen csináljuk, akkor ez segít abban, hogy gyorsabban menjen végbe a folyamat. Az Úr és a guru kegye ülteti el a bhakti magját a bhakta szívében. Tehát azt mondhatjuk, hogy tőlük függ. S mi a mi kötelességünk? A mi kötelességünk a kertünk művelése. Akkor a mag szépen fog növekedni.

 



Mar

18

Centaur

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításának részlete)

Hajagríva kérdése: Prahlád történetének egyik részében Jamarádzs Hiranjáksa özvegyeinek ad tanácsot, ott azt látjuk, hogy Hiranjakasipu tökéletesen érti a filozófiát, hogy ő nem a test, de valójában nincs tisztában vele. Hogyan ismerjük fel a gyakorlatban, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel?

Szvámí Tírtha: Nagyon könnyű, kerüld el, hogy rossz sofőrök autójában utazz! Hiszen ha valaki rossz sofőr, akkor neked utasként halálfélelmed van, félsz a balesettől, és ez növeli a testtudatodat.

De tudjátok, hogy valamennyi ‘hogyan’ kérdésre egy a válasz. Vagyis hogyan ismerjük fel, hogy nem vagyok azonos a testemmel? Dzsapázz többet!

Ám nem akarom ezt kifogásként használni. Nos, lassan-lassan, az anartháinkkal szembenézve, tisztítva magunkat, és közelebb kerülve végső átman-identitásunkhoz az anyagi tudatosságnak el kell tűnnie. Könnyű mondani, hogy ‘nem a test vagyunk’, ám gyakorlatilag a jelen helyzetben a test az egyetlen eszköz, amellyel bármi külső dologgal kapcsolatba kerülhetünk. A Gítát a kezeddel tudod megfogni, a szemeddel tudod elolvasni, az agyaddal megérteni, ugye? A test tehát nagyon is fontos.

A test szükségletekkel van teli, a test egy biológiai szerkezet. Ahhoz, hogy szépen működjön, etetnünk kell, némi alvásra is szüksége van, és néha egy kis élvezetre, hiszen másként nem fog működni. Egy autóhoz lehetne hasonlítani – üzemanyag nélkül használhatatlan. Tehát erről az eszközről, ami nekünk adatott ugyanúgy, mint egy autóról, gondoskodnunk kell annak érdekében, hogy célunkat elérjük. A test nem egy imádandó tárgy, de mégis egy olyan eszköz, amit felhasználhatunk lelki céljaink eléréséhez.

Az ember olyan, mint egy kentaur. A kentaur egyik része emberi, hátsó fele állati – ugyanilyenek vagyunk. Van néhány nagyon alapvető biológiai, állati ösztönünk, és van egy elülső részünk egy kis aggyal, ezzel a résszel képesek vagyunk az égre nézni. A hátsó, állati felünk nem tud az égre felnézni, de mégis jön velünk. Mit tegyünk? Ha a testünket lelki céljaink elérésének eszközeként szépen lefoglaljuk, az segíteni fog.

            A testünk által vagyunk kondicionálva, ezért bhaktaként nagyon ajánlatos elemezni magunkat, és megtalálni valódi identitásunkat. Egyszer és mindenkorra meg kell értenünk, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel, ott van ugyan a test, de mi különbözünk tőle. Tehát a lelki fejlődés két fázisa közül az első a tudatos identitás tetten érése, de még az is nehéz. Ám a második még nehezebb, mivel e meglelt tudatos identitást oda is kell szentelnünk, le kell tennünk az Úr lótuszlábaihoz. Ez tehát a két szakasz: ellenőrizni magatokat, létezésetek mesterévé válni, majd átadni magatokat a Legfelsőbbnek.

Szerintem elméletben mindannyian egyetértünk abban, hogy ’Igen, nem a test vagyok!’ Ám amikor a reggelid hiányzik, bekapcsol a vészjelzés, és a test jelzi: ’Én is itt vagyok!’ Hogy lesz ebből felismerés? Először törekedjetek az elméleti megértésre, majd cselekedjetek ennek megfelelően – ám ez a mechanikus folyamat. Ha közvetlenül felismerjük, hogy „A Legfelsőbbhöz tartozom, csitkana vagyok, az isteni fény, az isteni tudatosság parányi része” – akkor ez a forradalmi út, a közvetlen út. Mantrázással, a ránk bízott összes más szolgálat ellátásával lassan-lassan az anyagi tudatosságnak ezek a rétegei is eltűnnek.

 

 



narada-and-kayadhu-291x300

(Szvámí Tírtha 2012. májusi tanítása, Szófia) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Prahlád tehát tanította osztálytársait, rámutatva arra, hogy az idő és az emberi élet nagyon értékes, s végül hangsúlyozva, hogy Visnu, a Legfelsőbb szolgálata minden másnál sokkal fontosabb.

A végén a démonfiúk csodálkozva hallották, hogy Prahlád Nárada tanítványa, mert amikor meg akarták tudni, hogy: “Honnét származik a tudásod?” Prahlád így válaszolt: “Náradától tanultam.” “Hogyan? Az hogyan lehetséges?! Nem is találkoztál vele!” Ám mialatt Prahlád édesanyja méhében volt, édesanyja találkozott Nárada Munival, így, mondhatni, Prahlád már megszületése előtt tanításban részesült.

Kedves édesanyák, vigyázzatok! Amikor egy új életet hordoztok a szívetek alatt, ne legyetek mérgesek, legyetek nagyon-nagyon tudatosak, hiszen kommunikáció folyik köztetek és a gyermeketek között. Bármit is tesztek, bármit is gondoltok, bármit is hallotok, mindaz a magzatotokhoz is eljut. Jó nevelést adhattok a jövendő fiatoknak vagy lányotoknak. Például ha már gyermek van a méhetekben, és egyfolytában veszekedtek a férjetekkel, akkor ez az, amit tanítotok a kicsinek. És amikor a kislány megérkezik, ez lesz a természete – a veszekedés. Ez lehetséges. De ha a Bhagavad-gítát olvassátok, akkor a gyermek az odaadás tudományának szakértőjévé válhat. De vigyázzatok, mert ha ő egy nagy lélek, és ti hibát vétetek a Bhágavatam vagy a Gítá olvasása közben, akkor lehet, hogy kaptok belülről egy rúgást.

Ez tényleg működik – van lehetőség befolyásolni a méhben lévő gyermeket, kommunikálni vele, vagy bizonyos dolgokat megtanítani neki, mivel ő már tudatos. Az élet a fogantatás pillanatában kezdődik, tehát egy tudatos lény létezik a testen belül. Ezért új gyermekeket hozni a Földre hatalmas szolgálat.

Végül Prahlád levonta a következtetést: „A Jóistehnez vezető odaadás útján faj vagy kaszt alapján nincsen semmilyen megkülönböztetés. A jaksák, ráksaszák, a nők, a súdrák, a tehénpásztorok s még a bűnözők is, az állatok és madarak mind-mind alkalmasak arra, hogy a Lord Acsjuta iránti odaadás nektárját megízleljék. Éppen ezért azt mondják, hogy Góvinda tiszta bhaktái valamennyi élőlényben látják a Jóisten jelenlétét. És ez a legfelsőbb cél, melyet a szentírások valamennyi élőlény számára követendőnek tartanak – mindenhol a Jóistent látni, és sosem feledkezni meg Őróla.”[1]

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

 



(Szvámí Tírtha 2012. májusi, Szófiában tartott előadásából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Egy napon a tanárok hazamentek, hogy valami munkát elvégezzenek, a fiúknak, akik így egyedül voltak, megadva a lehetőséget, hogy játékkal szórakoztassák magukat. Prahládot is hívták az osztálytársai, hogy játsszon velük, ám Prahlád, aki nagyon bölcs volt, mosolyogva, nagy szeretettel így válaszolt: „Kedves barátaim, kérlek, mondjátok el nekem, mi e világ célja!” Azoknak az ártatlan fiúknak még tiszta volt a szívük, nem szennyezte be a materialistákkal való kapcsolat, akik csupán az élvezethez és a fájdalomhoz kötődnek. Mivel szerették Prahládot és nagyon tisztelték, abbahagyták a játékot és köréje gyűltek. Körben ülve nagyon figyelmesen hallgatták szavait, s ekkor Prahlád így szólt: “Az értelmesek fiatal koruktól kezdve elszegődnek az Úr szolgálatába, mivel az emberi élet ritkán adatik meg. Az emberi születés ideiglenes, de rendkívül értékes.”[1]

Ez azt jelenti, hogy az Isten iránti elköteleződés nem függ a kortól. Ha fiatal vagy, meg tudod tenni, ha idős, akkor is meg tudod tenni. Bár ezeket a jellemzőket kifogásként használjuk: „Túl fiatal vagyok, nem tudok csatlakozni. Most már túl öreg vagyok, miért kellene csatlakoznom, nem tudok.” Mindig kifogásokkal élünk, de nem kellene elvesztegetni az időnket, hiszen az idő folyását nem tudjuk megváltoztatni, és egyetlen pillanatot sem tudunk visszahozni, vagyis helyesen kell bánnunk az idővel. Éppen ezért az emberi élet minden egyes perce rendkívül értékes.

Ezután Prahlád így folytatta: „A Visnu lótuszlábaival való érintkezés azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Úr lótuszlábait szolgáljuk, ami valamennyi élőlény legmagasabb rendű kötelessége. Srí Visnu a szeretet legfőbb tárgya, a legfőbb irányító és valamennyi élőlény jóakarója és lelke. Srí Visnu lótuszlábainak megközelítése azt jelenti, hogy az odaadó szolgálat folyamatának négy alapérzelmét gyakoroljuk – ezek a semleges érzés, a szolgálatkészség, a barátság és a házastársi szeretet. Ezek közül bármelyik módszernek a követése bhágavata-dharmának, a Legfelsőbb iránti odaadásnak minősül.”

A következő vers így szól: “Ó, daitják gyermekei! Az érzékek kielégítésének öröme valamennyi létformában elérhető, még az állati és madártestben is. Ahogy szenvedésben is részünk van, még ha nem is keressük, az érzékek kielégítése ugyanúgy az előző karmánk szerint fog történni. Ezért e becses emberi élet megszerzése után nincs szükség rá, hogy az érzéki élvezetek kielégítésére törekedjetek, hiszen ezzel a szükségtelen erőfeszítéssel értékes idő veszik el. Lord Mukunda lótuszvirág lábainak odaadó szolgálatán keresztül sokkal nagyobb jótéteményekre tehetünk szert, mint amelyekhez az anyagi élvezeteken keresztül lehet hozzájutni. Az Úr Mukunda fogja számunkra megadni a felszabadulást az anyagi élet kötelékeiből, és ő fogja megadni az élet igazi örömét. Semmilyen más imádatra méltó személyiség sem képes megmenteni bennünket az élet és a halál karmaiból, emiatt az, aki intelligens, félni fogja az anyagi lét szenvedéseit és megérti, hogy az Úr iránti odaadás nélkül lezuhan helyzetéből. Más szavakkal, az Úr szolgálata nélkül nem lehet a nyomorúságból felszabadulni. Ha ezt helyesen megértettük, az embernek őszintén az emberi élet legfőbb jótéteményét kell követnie úgy, hogy már kora gyerekkorában elkötelezi magát az Úr szolgálatában, még mielőtt a betegségek, vagy az öregkor megtámadná.”

A további versek így szólnak: „Az emberi élet megközelítőleg száz évig tart, és e rövid élettartam alatt azok, akiket az érzékeik irányítanak, csupán ötven évet tudnak kihasználni ebből, mivel az éjszakáikat tudatlanság és mély álom fedi.” Alvás közben tehát nem tudjátok a testeteket élvezni. „A fennmaradó időből tíz év a gyerekkorban a megértés lehetősége nélkül telik, egy másik tíz év pedig játékkal és sporttal a serdülőkorban, majd az öregkorban az ember életének utolsó húsz évét betegen, visszavonulásban tölti. A maradék idő – csupán húsz vagy harminc év – általában az érzéki élvezetek hajszolásával és erős kötődések kialakításával telik, ami számtalan szenvedés forrása, és amelynek eredményeként a család és az otthon kötelékének mély illúziójában elveszik az egyén lelki önazonossága. Nem marad idő, arra, hogy a saját üdvünket keressük.”

Tehát ez a számítás azt mondja: egy száz éves élettartam alatt húsz évig alszunk, újabb húsz évig kisgyerekként tudatlanok vagyunk, és csak játszunk, majd a végén ismét van tíz- húsz év, amikor valamilyen fogyatékkal élünk – akkor mennyi marad? Nem sok, igaz? Van tíz jó évünk. Miért kellene ezt a tíz évet buta tevékenységekre vesztegetnünk?

Óvatosnak kell lennünk az idővel kapcsolatban. Hiszen az életeteknek abban az aktív periódusában meghatározhatjátok a jövőtöket – amit aztán később vagy megbántok, vagy élvezni fogtok. A cselekvésnek mindenképpen van eredménye. És a karma-phalát, cselekedeteink gyümölcseit meg fogjuk kapni. – akár szeretnétek, akár nem. Tehát óvatosnak kell lenni a cselekedeteinkkel!

(folytatása következik)


[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

 

 



Prahlada (2)

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából)

(Az előző hétfői idézet folytatása) 

“Látván, hogy a daitják minden erőfeszítése hiábavaló, Hiranjakasipu félni kezdett. Egy időre megkötözte Prahládot, majd különtöző módokat eszelt ki rá, hogy hogyan is ölhetné meg őt. Legelőször azzal próbálkozott, hogy elefántok lábai alá vetette Prahládot, majd mérgeskígyók harapása által próbálta elpusztítani. Mivel célját nem sikerült elérnie, a fekete mágia eszközeihez folyamodott. Majd egy magas hegy csúcsáról taszította a mélybe; élve eltemette; megmérgezte az ételét; éheztette; hatalmas jégdarabok között próbálta megfagyasztani; orkánnal fújatta el; tűzbe dobta; víz alá merítette és hatalmas köveket görgetett rá. Számtalan módon próbálkozott Prahládban kárt tenni, ám valamennyi erőfeszítése meghiúsult.

Miután számtalan módon próbálkozott az ártatalan fiúcska megölésével, a daitják ura rájött, hogy nem tehet kárt Prahládban. Most még nagyobb aggodalom lett úrrá rajta, és így kezdett gondolkozni: „Becsméreltem már ezt a fiút nyers szavakkal, különböző fegyverekkel próbáltam meg eltenni láb alól, mégis óriási ereje révén semmilyen módon nem lehet benne kárt tenni, még velem négyszemközt is félelem nélküli maradt. Mivel lehetetlen megváltoztatni a dolgok lényegét, ez a fiú sohasem fogja feladni a velem szemben tanúsított engedetlen viselkedését. Olyan ez, mint a kunkori farkú kutya farkának kiegyenesítése.”[1]

Ez egy nagyon jó példa: ha meghúzod a kutya farkát, akkor egyenes, addig ameddig el nem engeded – majd visszatér az eredeti helyzetébe. A dolgok alapvető természetének megváltoztatása tehát ehhez hasonlatos – a kutya farkának meghúzásához. Akkor hogyan lehetséges alaptermészetünk megváltoztatása? Ugyanaz a probléma.

Ez volt tehát Hiranjakasipu konfliktusa: ’Nem tudom megváltoztatni a fiamat! Sosem fogja feladni Isten iránti szolgálatát és elkötelezettségét!” Erre a következtetésre jutott: „Ez a fiú bizonyára halhatatlan, és ha ellene fordulok, én is meghalhatok.”

„A démonok ura láthatta, hogy ereje fogytán és emiatt aggodalom öntötte el. Ekkor Sukrácsárja fiai, Sanda és Amarka egy félreeső helyen a közelébe férkőztek, és megpróbálták őt lecsendesíteni: „Ó, Uram! Valamennyi király halálra rémült szemed puszta fenyegető villanásától, egyedül meghódítottad mindhárom világot. Miért vagy ilyen izgatott? A kisgyerekek nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, tudatlanok és hebehurgyák, éppen ezért cselekedeteik nem minősülnek jónak vagy hibásnak. Hadd térjen vissza Sukrácsárja, és hadd kérjük ki az ő tanácsát! Eközben ijessz rá Prahládra, és ne adj esélyt neki a menekülésre! Kötözd meg Varuna bűvös köteleivel, e módon nem fog tudni kapcsolatba kerülni a szádhukkal, és talán idővel, amire felnő, megváltoztatja véleményét.”

Hiranjakasipu elfogadta a tanácsot, és így válaszolt: „Igen, ezt kell tennünk! Prahládot egy családos ember és egy király feladataira és jótékonyságra fogjátok tanítani.” Sanda és Amarka nagy gondossággal okították újra Prahládot az anyagi értelemben vett vallásosságról, a gazdasági fejlődésről és az érzékkielégítésről. A fiú ismét jelen volt az órákon, nagyon udvariasan viselkedett, ám nem vette túl komolyan az utasításokat. Valójában sosem fogadta el követendőként ezeket az utasításokat, mert tanárai az anyagi világhoz kötődtek, s ezért a ragaszkodás és színlelés kettősségei uralták életüket.” 

(folytatása következik)

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

 

 



prahlada_tortured

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai előadásából) 

Folytatjuk Srí Prahládnak, a teljes odaadás hercegének rendkívül tanulságos történetét. Ez a történet egy nagyon hatalmas, ám fölöttébb rossz-szándékú királyról szól, aki a Jóisten ellenlábasa és támadója is. Nem mondhatjuk, hogy nincsen hite, ő hisz a Legfelsőbb létezésében, de nem tudja azt kedvező módon elfogadni. Fia nemes jellemű és nagy bhakta, a Jóisten híve. Ez egy konfliktushelyzet, ugyebár – amikor a fiú nem követi az édesapja óhaját. ’Azt akarom, hogy olyan légy, mint én, a Legfelsőbb ellenlábasa, s te Őt favorizálod? Családunk szégyene!’ Az apa egyszer azt kérdezte: „Mi a legjobb dolog, amit az iskolában megtanultál?” Prahlád így válaszolt: „A Visnu iránti odaadás – az a legjobb az életben.”

„Trónján ülve Hiranyakasipu megbántva hallgatta kisfiának beszédét. A dühtől elvakultan hajította le Prahládot az öléből a földre azzal a szándékkal, hogy megölje őt. Hogyan tűrhetné el, hogy ez a fiú fenyegeti a családi tradíciót?! Látván, hogy Prahlád nem sérült meg brutális tettétől, Hiranjakasipu a méregtől vöröslő szemekkel kezdett el ordítani: „Ráksaszák, vigyétek azonnal ezt a fiút, és késedelem nélkül gyilkoljátok meg, azt akarom, hogy meghaljon!” Ezt hallván a ráksaszák összezavarodtak: „Mit mond a király? Kit kellene megölni? Ez a saját fia, Prahlád!” Hiranjakasipu látva csodálkozásukat hangosan ismételte: „Miért haboztok? Ez a szörnyűséges fajzat nem az én fiam, inkább testvérem gyilkosa! Másképpen hogy tudná elárulni a saját családját azzal, hogy fivérem gyilkosának, Visnunak a lótuszlábait szolgálja! Hogy tudta megtagadni szüleit és jóakaróit miközben még csak ötéves? Ez az áruló egy napon Visnut is elárulhatja, mi a garancia arra, hogy megtartja a hitét? És hogyan lehet ő bizonyos abban, hogy az a megbízhatatlan Visnu igaz lesz hozzá?

Még az ilyen világos utasítások hallatán sem vették a ráksaszák a bátorságot arra, hogy megöljék Prahládot. Hiranjakasipu akkor így magyarázkodott tovább: „Ha valamely jótékony hatású növény nő az erdőben, azt gondosan kell védenünk. Hasonlóképpen, ha valaki másnak a fia kedvez nekünk, minden védelmet és szeretetet meg kell adnunk a számára. Másfelől, sohasem védünk meg egy betegséget, amely a testünkben megjelent, és amely azt tönkreteheti. Inkább megpróbáljuk eltávolítani a fertőzést. Hasonlóképpen, ha a tulajdon gyermekünk ellenségesen viselkedik velünk, akkor azonnal meg kell őt tagadnunk. Ha valakinek a testét fertőzés támadja meg, és valamelyik végtag elkezd rothadni, szükség van rá, hogy levágjuk azt a végtagot és megszabaduljunk tőle, hogy a test többi részét megvédjük. Éppígy, ha a daitják dinasztiáját akarjuk megvédeni, a megfelelő kezelés a gyermek eltávolítása. Ahogyan a kontrollálatlan érzékek a jógi ellenségei, ez a gonosz Prahlád az én legnagyobb ellenségem, még ha barátnak és családtagnak tűnik is.”[1]

Tehát egy magasabb, teljesebb szint kedvéért néha fel kell áldozni egy alacsonyabb, kisebb elvet. Hogy a testet megmentsük, néha fel kell áldoznunk egy végtagot. Hogy a családot megmentsük, néha fel kell áldozni magunkat. Hogy a falunkat megmentsük, fel kell áldozni a családunkat. Országunk megmentéséért fel kell áldoznunk a falunkat. Tehát mindig meg kell próbálnunk meglátni, hogy mi a magasabb elv, és ahhoz alkalmazkodni. Bár fájdalmas ezt az áldozatot meghozni, mégis meg kell tenni.

Ekképpen Hiranjakasipu által bátorítva az összes ráksasza lándzsáikkal hadonászva izgatott, fenyegető hangon így kiabált: „Öljétek meg! Öljétek meg!” Kegyetlenül megpróbálták Prahlád létfontosságú testrészeit átdöfni, de ő teljesen elmélyedve Srí Harin meditált, és rájuk sem hederített. Azonban ahogy azoknak, akik nem halmoztak fel erényeket jámbor cselekedeteik által, meghiúsulnak a tervei, a démonok minden igyekezete hiábavaló volt. Ahogy a Legfelsőbb Urat sem lehet szavakkal leírni, mert mentes minden anyagi tulajdonságtól, Prahládot sem tudta semmiféle fegyver megsebezni. Mivel maradéktalanul elmerülve meditált Srí Góvindán, Prahládot az Úr ölébe vette, s így tökéletesen védve volt minden támadástól. Bár nehéz elhinni, de ilyen tényleg lehetséges. A Legfelsőbb Úr ott lakozik minden létező dolog mélyén – beleértve a démonokat és a fegyvereiket is – s mindent ellenőrzése alatt tart. Az Ő beleegyezése nélkül senki sem tud elpusztítani vagy megvédeni senkit sem.

 

(folytatása következik)

[1]  A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

 



DO--2709-katherine-mccormack-41098

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Jadunáth kérdése: Megmagyaráznád, kérlek, hogy a mi tanítványi láncunkban mit is jelent a szad-guru? Hogy mi az a kenyér, ami a szad-gurutól származik? És mit kell adnunk cserébe?

Szvámí Tírtha: Ez az utolsó kérdés tetszik nekem.

A szad-guru nem egy egyszerű személy. A szentírásokban az áll, hogy ha egy ember egy szent helyet pusztán közönséges földrajzi helynek gondol, egy múrtira csupán mint fára, kőre vagy fémre tekint, vagy a lelki tanítómesterről azt gondolja, hogy közönséges ember, az nagy hibát követ el. A felszínen talán így nézhet ki, de ha pusztán a formális oldalt látjuk, akkor szem elől veszítjük a lényeget, és az nem kezd életünk aktív alapelvévé válni.

A szad-guru az a személy, aki személyiségében teljes mértékben képviseli a guru-tattvát. Egy igazi szad-guru szamaszta-guru is, valamennyi lelki tanítómester képviselője. A szamaszta a guruk összessége. míg a guru nem egy teológiai tattva, nem egy teológiai igazság vagy elv, szerencsére egy személy. Az isteni energia egy személyen keresztül nyilvánul meg az életünkben, tehát ugyanaz az ember az egyik tanítvány számára pusztán egy guru, a másik számára pedig szad-guru, és ez nem az elért nevektől vagy titulusoktól függ. Például Mahámandalésvar Srí Srí Ez meg Az Kámabhógánanda Szvámí – a káma-bhóga jelentése élvezet és szex. Hiszen tudjátok, korlátlan számú titulus létezik, melyre az emberek vadásznak. ’Nos, pillanatnyilag csak a(z) HH szinten vagyok.’ A(z) HH jelentése ’Őszentsége’. ’Még nem tartok a(z) HDG – Ő Isteni Kegyelme – síkon. Az emberek tehát titulusokra vadásznak.

Mi a lényeg? A lényeg az, hogy nekem kell tudnom felismerni, ki az, aki valódi. Nem az én titulusom, nem az ő titulusa a meghatározó, hanem az én látásmódom. Néha ez a paramparán belül van, néha pedig azon kívül keresendő, hiszen a guru elv egyetemes. Ám mit kezdhetünk az életünkben jelen lévő egyetemes elvvel? Semmit, mert ehhez személyes interpretációra van szükség, éppen ezért a mi iciri-piciri kis jelentéktelen gurunk a legeslegnagyobb valamennyiünk számára.

Ez tehát a kérdésed első része, mi is a második?

Jadunáth: Hogy mi az a kenyér, ami a szad-gurutól származik.

Jamuná: És mit kell tennünk cserébe.

Szvámí Tírtha: Az volt a harmadik, azt nem felejtettem el.

Tulajdonképpen mi, a hittestvéreim és én, nem ettünk krisna-praszádamot. Nem. Folytassam? Szerintem értitek a lényeget – hagyjuk is nyitva ezt a kérdést, a megértést bízzuk mindenkinek a saját képességeire!

De ismeritek a pelikánt? Hogyan eteti meg a pelikán a kicsinyeit? Előre emésztett halat ad a kicsinyeinek. Valójában mi ilyenek vagyunk, csak és kizárólag praszádamot kellene fogyasztanunk. Bármi is jön a lelki tanítómestertől, az mind praszádam. Sajnos néha az emberek visszaélnek ezzel az elvvel.

És mit kell adnunk cserébe? Hát, mitek van? Van egy kis vizetek? Egy kis gyümölcsötök, pár leveletek? Azt mindet felajánlhatjátok a mi Urunknak, aztán majd Ő jelentkezik a további kívánságaival.

 



hare-krishna-jai

(Szvámí Tírtha, 2012. májusi, szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)           

Giridhárí kérdése: Ahhoz nem fér kétség, hogy a gurunak egy tanítványi lánchoz, paramparához kell tartoznia, ezt a meghatározást elfogadjuk. Ám a bolgárok utolsó királya német volt, nem pedig bolgár. A démonok hercege Prahlád Mahárádzs nem démon volt, hanem bhakta. Bizonyos vagyok abban, hogy sok-sok guru létezik, aki nem egy tanítványi lánc tagja; ez egy újabb ellentmondás. Hogy lehet ezt összhangba hozni, hogy áll össze a kép?

Szvámí Tírtha: Mondhatni ez igaz – sok bona fide guru érkezik a tradíción kívülről, de még ha valaki képes is a tradíción kívülről jönni, általában elkötelezi magát a formalitások mellett. A nagyon emelkedett szinten lévő kiválasztottak szabadon jöhetnek, maradhatnak és távozhatnak, de mi nem jöhetünk, maradhatunk és távozhatunk szabadon – úgy értem az átlagemberek, éppen ezért sokkal biztonságosabb egy hagyományt követni. A nagy tanítók általában erre adnak példát, ám lehetséges néhány bona fide tanító számára, hogy nagyon szokatlan, különleges módon érkezzen. Ami számunkra váratlan és szokatlan, az nagyon is megszokott az ő számukra. Ami itt az anyagi síkon nagyon formális lehet, az a lelki síkon nagyon is lényeges.

Képesnek kell lennünk megítélni, hogy ki az, aki akár a tradíciót, akár a tradíción kívüliséget kifogásként használja. Hiszen nem egyszer magunkat akarjuk támogatni, igazolni szeretnénk magunkat vagy a helyzetünket, ezért lelki tanítómesterünk dhótija mögé bújunk. És ha követjük a szokásait, gesztusait és szavait, akkor azt hisszük, hogy ugyanazon a síkon vagyunk. Van erre egy nagyon jó példa: Sríla Prabhupád hetven, majdnem nyolcvanéves férfiként sétapálcával járt; a fiatal tanítványai, a húszévesek szintén elkezdtek ugyanolyan bottal járni. ’Ha Gurudévnek van, nekem is kell’ – mondták. Már elnézést, de annyira nevetséges volt! Néhányan sétapálcával jártak, miért is?

Tehát nem az utánzás számít! Ne bújjatok a lelki tanítómesteretek dhótija mögé, ne idézzétek őt, amikor magatokat kell kifejeznetek, ahol nektek kell megmutatnotok az erőtöket! Ne próbáljátok meg hiányosságaitokat az ő nevével befedni! Sokszor a nagy tanítókat hibáink elfedésére használjuk.

Akárhogyan is, miért beszélnénk túl sokat a hibáinkról, problémáinkról és bajainkról? Mások hiányosságai nem segítenek bennünket. Meg kell próbálnunk elköteleződni amennyire csak lehetséges, a végső, a legfelsőbb igazság mellett, melyre ráleltünk. És ha tiszta forrást és tiszta átadást találunk, akkor, ha a tiszta tulajdonságaink legjava szerint tudunk cselekedni, szerencsések vagyunk. Éppen ezért hűségesen kell követnünk az odaadó szolgálat e kilenc elemét – sravanam, kírtanam, szmaranam…..hiszen ha egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk az isteni elköteleződésünkben, minden bizonnyal egy sokkal jobb és árnyaltabb képet kapunk.

Giridhárí: Amit mondani akartam az, hogy Jézus nem tartozott guru-paramparához…

Szvámí Tírtha: Hogy érted ezt? Beavatott volt, Keresztelő Szent Jánostól kapta a beavatását – ez parampará.

Kérdés: Hogyan tudjuk megkülönböztetni az utánzást a valódi követéstől?

Szvámí Tírtha: Nagyon egyszerű: a gyümölcseiről. Imitáció esetén nem fértek hozzá egyetlen gyümölcshöz sem, frusztráltak lesztek, míg a valódi követésénél eléritek a célotokat. Sajnos mindezt csak a végén ismerjük fel, hogy vajon ez valódi követés volt vagy pusztán imitáció. De ne aggódjatok, a valódi tanítómesterek megnyirbálják az imitációs hajlamaitokat, akármennyire fájdalmas is az, meg fogják tenni, mert nem várnak cserébe semmit. Tudjátok, mások hibáit kijavítani nem túl népszerű, hiszen senkinek sem fog tetszeni. De bizonyosak lehetünk benne, hogy ha mi elkötelezettek vagyunk egy igazi mester, egy szad-guru mellett, akkor le fog nyirbálni mindent, ami formális, mesterséges vagy utánzás a fejlődésünkben.  

(folytatása következik)

 

 



Prahlada

(Szvámí Tírtha 2012.májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)         

Giridhárí kérdése: Teljesen egyetértek abban, hogy mindent annak az embernek köszönhetünk, akinek a kenyerét esszük, és nem csupán a kenyeret, hiszen ott mindenünk megvan. Azt láttuk, hogy Prahlád tényleg tiszteletét ajánlja az édesapjának, ám ezzel együtt saját véleményét is kifejtette egy bizonyos témával kapcsolatban. Hogy létezhet együtt e két tendencia?

Szvámí Tírtha: Köszönöm! Most be kell bizonyítanom az igazamat, hogy eloszlassam a kétségeiteket. Prahlád tehát hivatalosan és formálisan az aszura fajhoz tartozik, ezért teljes tisztelettel adózik az édesapjának, ám lelki vonalon Visnuhoz , a tanítványi vonalhoz, hiszen az igazság mellett elkötelezett. A tudásnak két szintje ismeretes: az egyik a para, a másik az apara, az egyik a magasabb igazság, a másik az alacsonyabb igazság. Tehát az alacsonyabb síkon Prahlád a démoni fajhoz tartozik, az édesapja fia, a tanárai tanítványa, stb. – számos viszonylagos helyzetet foglal el. Csakúgy, mint ahogy nekünk is van számos viszonylagos kötelezettségünk és helyzetünk. Ám lelki avatás és lelki kapcsolódás tekintetében mégis Náradához, a tanárához és Visnuhoz, szeretett Istenéhez tartozik – és ez a valódi kapcsolódás, az igazi élet, nem a hivatalos. Éppen ezért édes szavakkal és tisztelettel akarja kibékíteni az édesapját, de elkötelezett az igazság mellett. A szövegben sokszor említették: „Mert nyilvánosan kérdezték meg.” Ha édesapja négyszemközt kérdezte volna meg Prahládot, akkor nem tanította volna az édesapját, hiszen az nem javasolt. De mivel ez egy nyilvános eset volt, kihasználta az alkalmat a Visnu-imádat páratlan magasztosságának dicsőítésére.

Mit kell hát ebből megtanulnunk? Mindenkinek adjátok meg a kellő tiszteletet az adott személy helyzetétől függően, mégis maradjatok elkötelezettek az igazság iránt! A későbbiekben látni fogjuk, hogy Prahlád annyira elkötelezett volt, hogy nem adta fel az imádatát még akkor sem, amikor megannyi problémával és kínzással kellett szembenéznie, nagyon erősnek bizonyult a próbatételek közepette. Ez tehát a relatív vagyis anyagi kötelezettségek, illetve a végső elköteleződés közötti összecsapás – ha ilyen összeütközésre kerülne sor az életetekben, akkor általában ajánlott a magasabb kapcsolatot választani.

(folytatása következik)

 

 



butterfly in the rain

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Az étel készítőjének tulajdonságai tehát arra szállnak, aki megeszi az ételt. Nevezzétek meg Krsna egy tulajdonságát! Az Úr egyik neve Hari, ugye? Hari, tolvaj. Ha a mestereink egy tolvaj ételét fogyasztják, ez a minőség fog rájuk szállni! Akkor hát lelki tanítómesteremre, mint tolvajra tekintsek? Egy bizonyos értelemben igen, hiszen Krsna mindent elcsen szeretett szolgáitól, ami lelki fejlődésükre nézve hátrányos. Hari tehát azt jelenti, hogy „elragad”, ő az Elragadó, valamennyi akadály és ragaszkodás eltávolítója. A Hari-praszádot fogyasztóknak szintén lesz ilyen tulajdonságuk, ők is azon fognak dolgozni, hogy elragadják, elvegyék a ragaszkodásaidat.

Sríla Gaurakisóra dász bábádzsí nagyon emelkedett személy volt, egy teljesen lemondott rendben élt, gyakorlatilag semmije sem volt. Egyszer Navadvípban, egy viharos éjszakán Bhakivinód Thákur otthonában valaki kopogott. Amikor Bhaktivinód kinyitotta az ajtót, Gaurakisórara dász bábádzsít pillantotta meg a zuhogó esőben. Bhaktivinód igencsak tisztelte Bábádzsí Mahárádzsot. Bár ez kissé szokatlan, hogy a rangidős lelki tanítód éjfélkor felkelt téged egy viharban, az ajtódon kopogtatva, de Bhaktivinód Thákur mégis azonnal így szólt: „Ó, Bábádzsí Mahárádzs, mivel szolgálhatlak? Talán be szeretnél jönni az eső elől? Éjszakai menedékre volna szükséged? Semmi ilyesmiről nem volt szó. Gaurakisóra ezt kérdezte: „Van egy krumplid?” Bhaktivinód Thákur így válaszolt: „Valószínűleg, igen…” Bement hát a házba, keresett egy krumplit, majd előhozta. „Tessék, itt van a krumpli.” Gaurakisóra dász elvette, és elment. Bhaktivinód Thákur mélyen elgondolkozott: „Micsoda szokatlan dolog történt! Egy viharos éjszakán Bábádzsí Mahárádzs eljön, és elviszi az utolsó krumplimat.” Azonnal megértette, hogy nem a krumplit vitte Bábádzsí Mahárádzs magával, hanem az ő ragaszkodását ahhoz az utolsó krumplihoz. Erre nagy öröm töltötte el. Miért? Mert Gaurakisóra dász bábádzsí mahárádzs szintén Hari-praszádot evett, így mindent, ami nem jó, el akart vinni.

Ez valójában a lelki tanítómesternek egy nagyon magas szintű tulajdonsága – hogy elvesz valamit. De tudjátok, ez a kali-juga, itt aztán megannyi kali-juga tanító akad, aki elveszi a követői hitét, vagy aki elviszi a követői pénzét. Bármit! Ám csak néhányan vannak, akik az anyagi szenvedéstől szabadítanak meg, vagy képesek arra, hogy eloszlassák a tanítványok kétségeit. Ez pedig, mondhatjuk, a lelki tanítómester alapvető tulajdonsága – képes eloszlatni a tanítványai kétségeit. Ez nagyon fontos.  

Most bizonyára arra gondoltok, ezt vajon miért nem említik itt? Mert erről máshol van szó.

(folytatása  következik)